Igen, a költségvetés már készen, azonban akad még mit csinálni hála, de jöjjön, aminek jönnie kell.

...Nagyon jól tájékoztatott engem az utazási irodás fiú. Ahogy mondta, tíz juro a passportba bejelentkezéskor és kaptam egy szobát. Miután a három hölggyel a bejelentkezéshez már együtt mentünk hatalmasakat nevetve, és jókedvűen, mert valahogy mind azt éreztük, hogy nem is leszünk mi itt egyedül hisz valami kiváló szinten egymásra találtunk, a portás azt hitte együtt vagyunk és mikor egyeztettük ki hova kapott szobát (ők nem tettek jurot az útlevelükbe) kiderült, hogy a hotel teljesen más szárnyában helyezkedett el a szobájuk. Látva azonban, hogy együtt nevetgélünk kérdezte a fiú, hogy együtt vagyunk? Mondtuk igen, mire kicserélte az ő két szobájuk kulcsát az enyém maradt, ami volt, és ahogy a londiner fiú (jelen esetben bácsika) kísért a szobába minket, közölte, hogy én extra jó szobát kaptam, tengerre nézőt és tényleg. A másik két szoba (mert a külföldről jött hölgy szintén hozzám hasonlóan egyedül volt egy szobába, a másik két hölgy meg ketten voltak egyben) pedig egy másik oldalán volt a szállodának, ami nem a tengerre nézett. És hát torpanjunk meg pár szó erejéig. Én Alföldi lány (nem szó szerint, de célozva arra, hogy kis hazánk közelében sincs tenger) életemben először megláttam a tengert, úgy egyszerűen kitárva a kis szobám erkélyajtaját és kisétálva a gyönyörű napfénybe. (Na jó, a kilátás a fenti képen látható, és az is, hogy épp be volt borulva, de a szívem visszatekintve gyönyörű napfényre emlékszik.) Egy teljesen más környezet, ami nem is a pálmafáktól más, hanem az illattól. Olyan delejes illata van a tengernek, és az azt övező tengerparti résznek, hogy az valami hihetetlen. Az ember szippant egyet a levegőből és úgy érzi egyszerűen megtelik vitalitással, és valami varázslatos erővel, valami "úristen, igen itt vagyok, teljesen szabadon, függetlenül, egyedül, egy másik földrészen, távol minden szerettemtől, ismerősömtől" érzéssel, valami olyan boldogságot érezve, mint még soha. Hogy igen megcsináltam, átlépve a korlátaimon, a komfortzónámon, magam mögött hagyva addigi életem, szinte gondolkodás nélkül belevágva ide jutottam és milyen rendben is van minden. Nem kell félnem, a fiam jó helyen biztonságban van, az apjával, ami miatt felszabadultam úgymond az alól is, hogy emiatt aggódnom kelljen. Egyszerűen szabadnak éreztem magam, ami egyenlő a boldogság érzésével. Valahol ezt érzik a motorosok is motorozás közben.

Aztán összegyűlve az egyik szobában ittunk egyet újdonsült barátnőimmel röviden elmesélve ki kicsoda, honnan jött. És megbeszélve, hogy kI hogy gondolta eltölteni ezt a hetet, milyen programokat szeretnénk - mert akkor már evidens volt mindahányunknak, hogy mi akkor együtt leszünk a héten - mikor, hogy, mi módon és valahogy minden olyan klaffolosan össze is ért köztünk, egyet akartunk, vita nélkül, egyet értettünk mindenben, szóval... minden szuperul gördülékenyen ment, még a felkelés időpontjában is egyet értettünk, viszonylag koránban (hisz a reggeliző idő is adott volt) annak ellenére, hogy már hajnal három óra felé járt. Másnap reggel elindultunk felfedezni a környéket, reggeliztünk elsőként találkozva a tunéziai konyha specialitásaival és nem véletlenül európai ismert ételekkel is. A rengeteg választékot tartalmazó terülj terülj asztalka igen csábító volt, hisz az ember, ha otthon van egyfajta reggelit csinál magának. Itt azonban kb. 8-15 fajta dolog volt, szerintem nem kell mesélnem mik, így egyszerre ehettem tojásrántottát, palacsintát, szendvicseket, müzlivel, joghurttal, mármint épp mire vágytam alapon, ihattam kakaót, teát, kávés tejet. Szóval igazán úri dolog volt ez nekem ahhoz képest, hogy az elmúlt 16 évben többnyire mindig én varázsoltam reggelit az asztalra, most meg csak válogatnom kellett abból, amit más varázsolt oda. Majd felderítettük a szállodát és környékét, ami persze azt jelentette, hogy első utunk levezetett a tengerhez. A partra érve abszolút meghatódva és megszeppenve eme hatalmas elemtől, illedelmesen köszöntem neki, bemutatkoztam és egyből bevallottam neki, hogy szeretem. Ő hálásan viszonozta ezeket az érzéseket, szóval igen, létezik szerelem első látásra. A mienk az volt.

Aztán taxival, mert hogy másképp közlekedik az ember, bementünk a város központba, ott is a piacra, az óvárosba, ami a legnevezetesebb helye az ilyen nyaralóvárosoknak. Itt útközben már volt bőven részünk abban, hogy szemrevételezzük az itt élő embereket. A szállodában, akik dolgoznak mind alázatosak, kedvesek, mosolyognak, és úgy, hogy mindenkinek adtam borravalót (ami elenyésző összeg volt a mi pénzünkhöz képest) onnantól szabályszerűen az ember kegyét keresték az alkalmazottak (recepciós, portás, ajtónálló, pincérek stb.) Mindenki mosolyog, egyetlen egy kényszeredett pofát vágó alkalmazott sem volt a szállodában, és nagyon vigyáztak az itt lakó turistákra. Mondták, hogy ne mászkáljunk egyedül, mit hogyan csináljunk, ha kint vagyunk az utcán, és persze este ne is hagyjuk el a szálloda területét. Az emberek itt hozzánk képest feketék, de nem négerek. A barnának minden árnyalatát képviselték, a szexi kreoltól a fekete barnáig. A korosztály vegyes és ami a meglepő, hogy szerintem dupla annyi számú férfi él itt, mint nő, vagy a nőket egyszerűen csak nem látni az utcán. Az összes szembejövő mosolygott az emberre, pláne a piacon, ahol érdekük volt az utolsó centet is kihúzni az idetévedő turistákból. Bűbájjal, kínálással, udvarlással igyekszenek becsábítani a boltokba, ahol teával kínálnak (amit udvariatlanság ilyen esetben visszautasítani) és egyesével divatbemutató szerűen mutatják be az árult portékát, legyen az szőnyeg, ezüst, vagy bőr áruk.

Ami a meglepő volt az az érdeklődés, amit nem mint turista, hanem mint nő kaptam. Egyszerűen mindenki megnézett magának, nők férfiak vegyesen és mindenki mosolygott. Többen elmondták, hogy olyan vagyok mint egy tunéziai nő, azaz a barna hajammal és szememmel, valamint a kreol bőrömmel engem is arabnak néztek. Persze mindahányszor elmondtam nem vagyok arab, de mikor megkérdezték a nevem megmondtam, egyből elmosolyodtak újra, hogy a nevem is arab női név. És bizony hihetetlenül sok férfi megnézett magának, és kezdett el olyan nyíltan udvarolni, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Itthon nem tartozom azon nők közé, akik után a megfordulnak a férfiak, már csak teltebb alkatomnál fogva sem. Ott kint azonban ezzel nincs problémája a férfiaknak, sőt.... Persze erősen visszatartotta őket az a dolog, hogy három nővel voltam, közülük kettő idősebb, így egyértelmű volt számukra, és rá is kérdeztek többször is, hogy az egyik hölgy csakis az anyukám lehet. Igaz ez nem tartotta őket vissza attól, hogy három Mercedest és több száz tevét felajánljanak értem többször is, a helyzeti előny azonban nálam volt, hisz barátnőim nem beszéltek angolul így csak mosolyogva hallgatták mindig az alkudozást és szófogadóan bólogattak mikor mondtam, hogy most igen, és rázták a fejüket, mikor mondtam, hogy most nem a jó válasz. Persze minden mellettünk elmenő ember megszólított, tudakolva honnan jöttünk és mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, elkezdtek magyar mondatokat kántálni, többek között a megy a Zsuzsi vonat, meg egy két politikusunk nevét emlegették előszeretettel.

Este visszatérve a szállodába vacsoráztunk, félpanzióra fizettünk be mindahányan, hogy napközben el tudjon az ember menni kirándulni, meg bőven elég is volt végig a héten a kétszeri étkezés. Majd este lementünk a bárba. Olyan szálloda volt a minek, ahol minden este volt valami műsor, animátorok szórakoztatták a közönséget 11-ig, majd disco volt éjfélig. Mindennap más műsor volt, voltak hastáncosok, egy fakír, volt nagyon jópofa játék, ahova bevonták a közönséget is, szóval igen tartalmas volt a hét minden estéje. És már az első este rájöttünk, hogy nem igazán álmosodtunk el, így még kiültünk a szálloda halljába beszélgetni, ahova lelkesen csatlakozott hozzánk a recepciós fiú, meg a londiner fiú, mikor ki járt még arra az ott dolgozók közül és persze jópofa beszélgetéseket rendeztünk, végig az én tolmácsolásommal. Igen jól megértettük egymást szerény angol tudásommal, ami nem ment azt kézzel lábbal mutogattuk, szóval elég vicces beszélgetések voltak ezek. A recepciós fiú - tuti a borravaló miatt - nagyon segítőkész volt, mikor elmondtuk, hogy mit szeretnénk csinálni, a fakultatív program lehetőségeket megismerve - elmondta, hogy béreljünk autót, mert úgy mennyivel olcsóbbra jövünk ki mintha befizetünk a helyi utazási iroda programjára, és persze meggyőzött minket, intézett nekünk autóbérlést sofőrrel harmadnapra, hogy el tudjunk menni a közeli városokba, többek között Karthago romjaihoz is. Az első este teli a nap élményeivel tértünk nyugovóra. És lehet jelen posztom nem tartalmazott pulzusszám növekedést elérő izgalmakat, és ahhoz képest még hosszú is volt, csak egy kicsit vázolni akartam a környezetet, amibe bekerültem.

Előzmények: 16 év után, öt évvel ezelőtt a férjem elköltözött elváltunk. A vele töltött 16 év, mint írtam, igen jó házasság volt, mert elég sok mindent oldottunk meg ketten. Anyagi szempontból úgy mentünk ebbe a kapcsolatba bele, hogy mindkettőnknek volt egy teljesen átlagos fizetése, amiből fizetéstől fizetésig sem tudtunk megélni, de mindig volt valahogy. Aztán a szüleim és a volt munkahelyem segítségével sikerült vennem egy kicsi, felújítandó házat, melybe beköltöztünk. Nagy dolog volt ez 21 évesen. És persze, mivel szerelem kapcsolatnak indult, nagyon jó volt egy év után összeköltözni. Nagyon élveztem, hogy ilyen idős koromra függetlenedni tudtam a szüleimtől. Aztán elkezdtük kis különálló életünket, meglévő kis tartalék pénzünket (melyből első nyaralásunkra mentünk volna) mosógépre (Hajdú forgótárcsás, ha mond ez még valakinek valamit, és centrifugára költöttük). Majd innentől minden évben meg a házra, amit elkezdtünk felújítgatni persze többnyire saját kezű munkával pénz híján. Ezzel a résszel nem is volt gond, férjemnek nagy családja volt itt, csupa fiútestvérrel, szóval azonkívül, hogy volt segítség a munkákhoz, azonkívül rendszeresek voltak a családi, baráti grillezések, szalonnasütések, főzőcskézések összejövetelek, melyek télen hajnalig tartó kártyapartikkal, vagy társasozással végződtek, nyáron pedig a kertben való ücsörgésekkel és beszélgetésekkel.

Aztán persze tanultam sokat, hisz kellett a diploma, kellett a szakképzettség megszerzése, meg persze megszületett szerelmünk gyümölcse, így egy teljesen új szerep is várt ránk, apának, anyának lenni, amúgy ösztönből, semmiféle előre felkészültség, pláne nem percre pontos tervezgetés nem kísérte a gyerekvállalást. Egyszerűen úgy voltunk vele három év együttlét után, hogy akkor ez most már teljesen rendjén van, hogy megpróbálkozzunk a gyerekvállalással és ennyi. Így innentől már ezért nem volt pénzünk, ami azt jelenti, soha de soha nem voltunk nyaralni sehol. Sem kettesben, sem utána hármasban együtt. Részint nyáron mindig csináltunk a házon valamit, ami miatt se idő, se pénz nem volt, részint valahogy nem is igazán vágytunk rá, vagy nem is tudom Így alakult. Éldegéltünk szépecskén, mely idillnek vége lett. Korábbi írásaimban már többször megírtam miért, így ezt nem részletezném.

Aztán az ember úgy van vele, hogy ha így megváltozik az élete, hogy elvált, gyerekét egyedül nevelő anya lesz belőle, akkor azzal szembe kell nézni. Az első óriási ijedtségem emiatt pár hónap után elmúlt, aztán a szokatlan helyzet, egyre megszokottabbá vált. Elkezdtem ismerkedni is, erről is már írtam, aztán adta magát a helyzet, ezt nem részletezném, mert könyv hosszúságú poszt lenne belőle, hogy olyat csináljak, amit addig soha életemben nem csináltam. Mégpedig befizettem egy nyaralásra, ami inkább telelés volt, mert novemberben történt meg a dolog, és elutaztam egy teljesen más földrészre, Afrikába, Tunéziába egyedül. Úgy, hogy még a repteret sem tudtam itthon hol van. Ezt a történetet osztanám meg ezúttal.

In medias res kezdés: Azért utaztam egyedül, mert akkor a legjobb barátnőm már a kolléganőm volt, akivel egymást helyettesítjük, így persze nem tudunk egyszerre szabadságra menni, a fiamat pedig nem engedte az apja, nem járult hozzá, hogy útlevelet csináltassak neki. Soha életemben nem jártam (gyerekkoromat és az akkori táborokat leszámítva) sehol, és az utazási irodás fiú nagyon kedves volt, mindent részletesen elmagyarázott onnantól kezdve, hogy megérkezel tegyél öt vagy tíz eurót az útlevélbe mikor bejelentkezel a szállóba és hasonlók. Kinek, mennyi borravalót, hogy, mit lehet csinálni, mit nem szóval részletes kioktatást kaptam. Ide még egy érdekesség, általános iskolás koromban sok táborban jártam, köztük egy sítáborban Csehszlovákiában (ez az ország már nem létezik) és egy csere osztálykiránduláson Szovjetunióban (ez az ország sem létezik ma már) szóval jogos a félelme a következő országnak, ahova betenni készülök a lábam és nem véletlen, hisz rögtön miután hazajöttem Tunéziából két hétre rá ott is kitört a forradalom...  :) ja és rá két évre meg Egyiptomban voltam, és ott is voltak ezt követően harcok, kormányváltás és hasonló. Így úgy gondolom, hogy ha nem szeretnék világháborút kirobbantani jobban járok ha itthon maradok. :)

Szóval elérkezett a nagy nap, barátnőm nagy aggodalma közepette becsomagoltam a bőröndömbe és addigra már oly jóba lettünk az utazási irodás fiúval, hogy ő vitt ki engem a barátnőmmel a reptére és jött is értem. És hát a reptér, akkor találkoztam vele életembe először és őszintén páni félelembe kerültem miatta, amit azóta sem tudtam legyőzni (azóta még kétszer jártam reptéren). Rájöttem reptér fóbiám van. Én olyan ideges voltam ott, hogy elmondani sem tudom, gyomrom görcsbe, szabály szerint rettegtem. Nem tudtam hova kell menni, mit kell csinálni. Igaz az utazási irodások ott voltak adták a jegyet, eligazítottak. Nagy rettegésemet látva a barátnőm leszólított egy egyedül lévő hölgyet, akit megkért, hogy engem, mint szűz kislányt vegyen már a szárnyai alá és segítsen elnavigálni ott. A hölgy készségesen segített, mint kiderült ő is Tunéziába utazik, csak másik városba. Így érzékeny búcsút vettem a barátnőmtől és ennek a hölgynek a segítségével becsekkoltam, majd elkóvályogtunk a repülő indulását jelző kapuig, ahol persze, ahogy kell ledekkoltuk a szokásos két órás várakozást a gép indulásáig. Ezalatt a két óra alatt aztán olyan dolgot ismertem meg a hölgy által, amiről előtte fogalmam sem volt. Mégpedig azt, hogy Ő egy arab fiúhoz utazik oda ki, akit a neten ismert meg és micsoda szerelem is ez az övéké független attól, hogy a srác huszonéves a hölgy pedig közelebb volt már az ötvenhez, és hogy az arab fiúk nagyon szeretik az európai hölgyeket kortól, testsúlytól függetlenül. Ezt persze nem ő mesélte így el, utólag állt össze a kép bennem. Ő csak annyit mesélt milyen szerelembe esett egy arab fiúval, aki ott fogja kint várni, és foglalt szállást a hölgy kettőjüknek és ott fognak két hetet eltölteni együtt. És, hogy hány és hány hölgy járkál ki ilyetén módon az arab fiúkhoz, fogalmazzunk úgy egy kis nyaralással egybekötött szextúra kedvéért.

Aztán felszálltunk a repülőre onnantól teljesen megszűnt az idegesség érzése, meg a rettegés, ami a reptéren bennem volt. Életem első repülése semmilyen olyan élményt nem okozott, amire azt mondtam volna, hogy különleges. Érdekes érzés volt a felszálláskor ülésbe passzírozó tolóerő és a leszálláskor történő landolásos fékezgetés, ahol az embert a hideg veríték veri ki, mikor épp a gyomra fordul fel, de egyébként van olyan pilóta, aki úgy landolt, hogy észre sem vetted, van olyan, akinél azt hittem kidobom a taccsot. Mivel első alkalommal éjjel repültem és Tunézia két órányi repülő útra van, semmit nem láttam a repülésből és valamikor hajnal egy óra felé megérkeztem Afrikába. Háát leszállva a repülőről teljesen más illat fogadott, hihetetlenül finom, azóta már tudom, hogy a tengerközeli forróégövi országok illata ez, nem olyan dohos, öreges illat, mint amit hazaérkezve az itteni reptéren várja az ide érkezőket. Abszolút kellemesen meleg, szeles éjjel volt, a reptéren a hölgy még segített kitalálni onnan, vízumot kellett fizetni, átmenni az ellenőrzésen, felvenni a csomagot és kimenni, ahol már az utazási irodások vártak és igazítottak el, hányas buszhoz kell mennünk. Ott persze már tüsténkedtek az arab munkások, és vették ki a bőröndöt a kezedből, hogy némi juttatás ellenében a buszig vigyék őket. Nekem is segített egy emberke, így akkor még tunéziai pénz hiányában euroval fizettem neki. Felültem a buszra, ahova érkeztek többnyire a mindenféle párok, családok gyerekestől, én pedig egyedül voltam úgy, hogy fogalmam sem volt róla hol vagyok. Itt még a fülembe csengett a hölgy kérdése, hogy én találkozom itt kint valakivel, mármint fiúval? Mikor teljesen elképedve mondtam neki, hogy ááá dehogy, akkor közölte nem ad nekem két napot és már meglesz nekem egy arab fiú itt kint. Hát őszintén, ha volt valami, amit én elképzelni sem tudtam volna soha, akkor az ez volt, amit a hölgy mondott. Nem is foglalkoztam vele tovább. A buszon ülve küldtem egy sms-t a barátnőmnek és valami iszonyú félelem fogott el megint, de gondoltam végül is mi a franc bajom történhet? És végül is hamarosan megnyugodtam mikor felszállt az idegenvezető és elmondta, hogy mindenben a segítségünkre lesz, mi fog, és hogy fog történni, hova érkezünk, mint kell csinálnunk, hol és hogy kell pénzt váltani, hogy történnek az étkezések, hogy ne igyunk a vízből még fogmosás során sem, hogy hol tudunk vizet kapni és tényleg olyan részletesen tájékoztatott mindenről, hogy a páni félelmem és az idegességem kezdett szép lassan elmúlni. Megadta a telefonszámát, hogy bármikor hívhatjuk, ha gond van és akkor már minden szép volt és jó.

Elindultuk a reptérről be, egy városon keresztül tovább a másikba, ahová a szállásom szólt. Elég sok szállodánál álltunk meg, kinek hova szólt a foglalása alapon, és folyamatosan szálltak le az emberkék, mikor az én szállodámhoz értünk, már alig voltak, gondoltam már a buszon megszólítok valakit, ismerkedés címén, de rájöttem, felesleges, majd azokkal kellene ismerkednem, akik az én szállodámba jönnek. Hát összesen nyolc ilyen magyar emberke volt. Megszerezve a csomagunkat hajnal kettő felé bevergődtünk a szállóba, ahol megkaptuk a bejelentkező lapokat, amiket elmondták, hogy ki kell tölteni. A társalgás angolul folyt, elég jó kis próba volt ez számomra arra is, hogy angol tudásomat teszteljem, mert erre sem került még soha sor. Aztán itt ahogy leültem kitölteni a szintén angol nyelvű bejelentkezőt nem messze tőlem három idősebb hölgy nagy fennhangon, jókedvűen szintén ezt csinálták, nem értve az angol szavakból egy szót sem és találgatásaikon jókat derültek. Utólag kiderült, hogy hárman mindösszesen két szót tudnak angolul, a hello-t és a goodbye-t, így indultak el a nagyvilába. Aztán látva, hallva őket, ismerkedés útjára lépve velük segítettem nekik kitölteni a nyomtatványt, mindeközben bemutatkozva egymásnak. Kiderült, hogy az egyik hölgy teljesen egyedül jött egy szomszédos országból, de magyar volt, a másik két hölgy pedig a neten ismerkedtek össze, utastárskereső oldalon és úgy verődtek össze erre a nyaralásra. Szóval végül is három egyedül álló nővel találkoztam, akikkel olyan szinten találtunk egymásra (ott a bejelentő kitöltésénél még nem is sejtve ezt), hogy ez a hét velük életem legjobb élménye lett utólag. Amennyire rettegtem tőle, annyira jó dolog lett a egészből.

Folytatom. Pixy

A minap úgy döntöttem elegem volt, majd mindjárt rátérek miért, és igen, emiatt visszavettem az összes írásom - de törölni valahogy a blogot nem volt szívem (pláne miután felhívta a figyelmemet az oldal, hogy ezzel az összes írásom elvész) -, megváltoztattam a nicknevem és a hozzátartozó email címet is. Ezt kettő, azaz kettő drága, kedves olvasóm vette észre, és hiányolta írásban is, ami annyira, de annyira jól esett, hogy elmondani sem tudom. Tök komolyan mondom és ez elgondolkodtatott, hogy akkor van-e értelme ennek a blognak vagy sincs.

Erről a blog oldalról, meg a többiről tavaly áprilisig fogalmam sem volt, mikor is megtudtam, a hugom a barátját innen ismerte meg, hogy itt kezdett vele beszélgetni. Mondom mi a franc ez, hogy itt lehet beszélgetni, meg hogy lehet, és megmutatta. Akkor mondta, ha akarok írhatok is, ez ezzel és ezzel jár, meg persze itt mindenki teljes inkognitóban leledzik és ez így jó. Aztán próbaképpen ismerve több ilyen "írói" munkásságot, gondoltam egyet miért is ne. Annak idején lánykoromban csináltam hasonlót, de neeeeem, nem úgy, hogy 'Kedves Naplóm'. Hanem úgy, hogy kaptam egy határidő naplót gimis koromban, aztán elkezdtem abba írni az órarendet, mi a lecke, hogy melyik nap milyen óra van, aztán egyre több információt írtam bele, kivel találkoztam, mikor mentem fodrászhoz, vizsgázni stb. és végül oda jutottam, hogy ebbe a határidőnaplóban, minden naphoz leírtam, hogy mi történt velem. Végül is amolyan naplószerű dolog lett ez is, és sok éven át vezettem. Hűen tükrözte mindig az adott lelkiállapotomat, mikor kint jártam Moszkvában és Leningrádban cserediákként (igen, akkor még így hívták), osztálykirándulásokat, bulikat haverokkal, és nem utolsósorban szerelmeket. Több lap, telibe írva, rajzolva: Laci, Laci, Laci, Laci (szívecskék ezrei), Csabi, Csabi, Csabi (szívecskék ezrei) és hasonlókkal.

Aztán persze férjhez mentem és egy idő után ez abbamaradt. Aztán őrizgettem lelkesen a naplócskáimat, kint a pókos, poros lomtárban, ahova ritkán jártam ki, pókiszonyom miatt, mígnem egyszercsak valamiért eszembe jutott és gondoltam megnézek benne valamit és nem találtam őket. Kérdésemre az én kedves ex férjem, hogy hova tűntek az én határidőnaplócskáim közölte, hogy ő egyik lomtalanítás során kidobta őket, mert úgy gondolta, hogy nekem azok már nem kellenek (meg persze nyilván nem tetszett benne, amit látott gondolom én). Szóval a férjem megfosztott az összes papírra vetett múltamtól, amit őszintén most annyira szívesen visszaolvasgatnék.

Aztán itt megírtam az első kis szösszenetemet, magamról persze, őszintén. És el sem akartam hinni, mikor egyszer csak jelzett a számláló, hogy valaki elolvasta. Aztán még egy valaki és még egy. Egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy valamilyen módon valaki rátalált és mondjuk tényleg el is olvasta végig. Aztán írtam sorra történeteket, de mint ahogy már korábban Monte Rosa kérdésre feleltem, tényleg csak saját magam részére. Ezek olyan történetek voltak, amik megtörténtek, és csak elmeséltem őket, semmiképpen nem iránymutatásért vetettem fel az abban lévő kérdéseket, és nem is azért, mert jómagam nem tudom rájuk a választ. Csak valahogy úgy gondoltam, hogy ha valaki olvassa, akkor igyekszem őt megszólítani, ezekkel bevonni az egyirányú közlésembe.

Aztán eljutottam oda, hogy a már frissiben megtörténteket is megírtam, és valamilyen úton módon két írásom is kikerült az Index címoldalára, amiről teljesen őszintén fogalmam sem volt micsoda, mert én sosem használtam az internetet ilyen felületek olvasására. Hogy mi ez, azt az ezzel egyidejűleg itt megismert, azóta már barátnőmnek nevezett bloggerinától tudtam meg. És persze akkor megtalált az olvasóközönség egy jóval szélesebb tábora, kaptam én hideget meleget és igencsak meglepett, hogy egyes emberek egyből támadtak, hülye picsáztak, meg feministáztak, úgy, hogy akár nagyon messziről is, de ismernének. Az általam leírtakat lefordították a saját agyukban lévő érdekes, unalmas, vagy félelmetes és pszichopata gondolataiknak megfelelően, és ők ettől már egyből úgy érzeték, hogy mennyire ismernek engem és ennek többnyire hangot is adtak, hogy ribanc vagyok, férfigyűlölő, magamról sokkal többet hívő, mint ami szerintük valójában vagyok, és magamat a húspiacon kurvára felértékelő, és minden más, csak egy nem, olyan ember, aki ismeri saját magát.

Aztán persze, anyukám úgy tanította, hogy mindenkinek szépen válaszolni kell persze meg is tettem, de egy idő után már valahogy kezdett elegem lenni abból, hogy olyan embereket próbálok meggyőzni arról, milyen is vagyok, és mit hogy gondolok, meg érzek, akiknek erről halvány fogalmuk sincs, mert nem ismernek, nicknevek mögé bújnak ők is, és mérget vettek volna arra, hogy az általuk rólam felállított kép megállja a helyét és minden eszközzel arról próbáltak meggyőzni, hogy szerintük én milyen vagyok. És, mint kiderült meggyőzhetetlen is, meg hazug, meg f@szravágyó kalandor, aki képtelen kapcsolatban létezni.

Aztán rájöttem arra, hogy az emberek többsége a nicknevek fedésében, inkognitóban olyan énüket élik itt ki, amilyenek a valóságban szeretnének lenni, ám ott nem merik ezt maguknak megengedni. Ők a tökéletes férfiak, tökéletes nők, példás családapák, és családanyák, kiváló dolgozók, hatalmas és mindent elsöprően boldog párkapcsolatokban élnek, szóval tiszta idill, mint a mesékben, csak én vagyok elfuseráltan egyedül élő, magának és mindenki másnak hazudó szingli nő. Már ezt sem értettem, ugyanis több esetben, mikor privátban kezdtem beszélgetni nem egy emberrel, kiderült, hogy még csak távolról sem az van, amit ő itt állít, hanem annak épp az ellenkezője. Ez már elgondolkodtatott, mennyire van ennek az egésznek értelme és valóságalapja. Aztán - és itt most a pirulósok fogják be a fülüket - sikerült egy-két akkora baromba belefutnom (és biztos csak véletlen, hogy ők mind férfiak voltak), hogy azt elmondani sem tudom. Az egyik ilyen barommal történő teljesen ártalmatlannak indult beszélgetésem végén én már gyerekgyilkos voltam. És ez őszintén elgondolkodtatott, no nem annak a sok f@szságnak az igazságtartalmán, amit az a szerencsementes megírt rólam, mert ő is rohadt perfektül tudta, hogy én milyen ember vagyok, hanem azon, hogy az utóbbi időben egyéb elfoglaltságaim miatt (életnek hívják), elég kevés időm volt neten lógni, és mikor véletlenül egy-egy üres tíz percembe feljöttem ide, és beszédbe elegytem, és ez a baromarcú nekem jött, rájöttem, hogy nekem az életem ehhez kurva rövid, hogy én itt elmeroggyant, a fél életüket itt lógó, gyerekkorukban feltételezhetően pszichikailag és szexuálisan is sérült emberekkel, akár egy pillanatot is beszélgessek.

És akkor úgy gondoltam, hogy jó, akkor befejeztem és törlöm az egészet, de mivel, nekem ez azóta már tényleg valamiféle naplószerű dolog lett, így nem tudtam megnyomni a blog törlése gombot. Az utolsó írásaim többsége annyira jól tükrözi, az adott helyzetben megélt érzéseimet, hogy saját magamnak is jó visszaolvasnom őket. Aztán meg kaptam két érdeklődést is, hogy mi történt, és abból az egyik kifejezetten leírta, hogy nagyon bírta, ahogy írok, meg azért a fent említett baromarcúakat leszámítva tényleg én is kötöttem itt is már olyan ismeretségeket, találkoztam olyan emberekkel, akiket azóta is nagyon kedvelek, és szeretek, hogy rájöttem, nyilván nem a két hülyéből kiindulva kell egy ilyen döntést meghoznom, hanem abból kiindulva, hogy sokkal több jó történt itt velem. És tényleg nem egy olyan emberrel sikerült összebeszélgetnem, aki ugyanazokból az írásaimból, amikből az említettek a fenti következtetéseket vonták le, egyből szimpátiát éreztek és pontosan tudták miről is beszélek. És nem tudom nemhez kötni, mert férfiak és nők is vegyesen, tehát még csak véletlenül sem feministaként írom ezeket, mert egyébként magasról szarok a feminizmusra. Amit nem tudok elviselni az életben az az emberi butaság, az emberek agyi korlátoltsága és a hazugság. Ha erre van valakinek valamilyen -nista címkéje, no e kettőt nyíltan vállalom.

Úgyhogy visszatettem az írásaimat és utánam a vízözön. :) Pixy mesélt, Pixy mesél és Pixy mesélni fog. Nyugodtan vehetitek fenyegetésnek.

Hát, aki egy újabb frappáns ismerkedéses történetet vár tőlem, az sajnos most csalódni fog. Ugyanis még csak egy ismerkedés kezdeményről sem tudok beszámolni. Mostanában, már jóideje ez nem képezi az életem részét. Hogy miért is? Fogalmam sincs róla. Lehet azért, mert tél van, hideg, feléltem az összes energiatartalékom, vagy egyszerűen már oda jutottam teljesen, hogy elengedtem ezt a dolgot. Hisz az ember nem kerget hiú ábrándokat élete végéig, jelen esetben azt, hogy még fogok találni olyat, aki majd megszeret és én viszont fogom szeretni őt.

"Azért nagy rizikó a szex! Valakivel csodás, mással kínszenvedés. Mondjuk megszeretsz valakit, és nem jó vele a szex, így a kapcsolat halálra van ítélve. Egy életen át nem lehet megalkudni. Vagy a másik eset: isteni az ágyban, de azon kívül semmi nem működik...
Adamkò Fanni"

Hát őszintén megvallva, nem tudom ki az az Adamkó Fanni, de rákerestem, Ő is olyasféle hölgy, mint Oravecz Nóra, írt egy könyvet, abban megfogalmazott gondolatokat. Bevallom férfiasan nem olvastam (ez a mondás sem véletlenül lett így szállóige, ha jól sejtem. Férfiasan bevallani. Vajon miért?) Ettől függetlenül ahogy Oravecz is, Ő is betalál egy-egy mondatával. És ez a dolog nem úgy működik, ahogy a nagy Oravecz, Müller utálók tábora állítja, hogy van a balga nép és követi ezen emberek minden gondolatát. Ez fordítva működik. Minden emberben vannak érzések és gondolatok, és elolvasva egy-egy ilyen mondatot az ember azzal szembesül, hogy igen basszus, ezt én is pont így gondolom. Szóval nem én megyek birkaként utánunk, hanem ők képesek gondolatokat, élethelyzeteket szavakba önteni, kimondani, megfogalmazni, amit egyes emberek magukénak éreznek.

Gyakran magam sem értem magam, de lehet nincs is mit megérteni. Pár szóval már szót ejtettem korábban egy nős férfiról, akivel már több mint egy éve ismerkedtem meg. Írtam, hogy a felesége nyitotta meg a házasságukat, miután kiderült, hogy neki már jóideje szeretője van. A férj, akit én Petikének neveztem el (persze nem ez az igazi neve), ezt nagyon nehezen viselte. Ettől függetlenül nagyon szépen élnek együtt, nevelik a gyerekeket, akár két testvér. Ebbe is maradtak, azzal a felkiáltással, hogy a testvérek nem szexelnek egymással. No így kerültem össze Petikével, akivel mint kiderül nagyon működött a kémia, érintésre, szóval fantasztikus estéket töltöttünk együtt. Én abszolút tudom hozni a jó szeretőt. Nem hívogattam, sosem zaklattam, soha nem vártam el tőle semmit, ellenben mikor jött szívélyesen fogadtam, baromira jó társaságot nyújtottam, és olyanokat szexeltünk mindig együtt, amilyeneket az orvos írna fel mindenkinek. Aztán mindig ettünk egyet utána, hol némi salátát, húsival, hol szőlőt sajttal, nyáron volt, hogy elszívtunk egy szál cigit kint a kertben a hintaágyon (nem dohányzunk, de egy igazán jó szex után tényleg jól esik egy szál cigi), ez amolyan törvényszerű dolog már.

Az hírek, hogy nincs hírek, azaz a társkeresés területén az ég egy megadott világon semmi sem történik velem. Az előfizetésem az oldalon lejárt, és egy rohadt levelet sem kapok, ami miatt érdemes lenne újra előfizetni. Az meg, hogy megnéznek egyesek kép nélkül, kedvencnek jelölnek, számomra nem elég ahhoz, hogy kezdeményezzek. Ennek tuti ez a véget érni nem akaró, szürke, hányadék, undorító január az oka, meg talán az is, hogy ebben az időszakban meglehetősen lefoglal a munkám, úgy napi 12 órában és persze hétvégén is. Az ügyvéd továbbra is heti egy-két alkalommal hív, találkozásról nincs szó, mert ő is eléggé elfoglalt. A hercegem eltűnt, ahogy szokott, illetve én sem keresem, ez sem hordoz új információt. Petikével megbeszéltük, hogy imádjuk egymást, de továbbra sem vagyunk egymásnak megírva, így azóta időnként egy-egy gyors beköszönés, hogy vagy? hogy vagy? történik online és semmi több.

És biztos vagyok benne, hogy ennek így kell lennie, hisz valahogy most egyáltalán nem érzek magamban annyi energiát, hogy felkészüljek egy randevúra, vagy megint megpróbáljak valakit meggyőzni arról, hogy rám várt. Szóval ez a csendes pihenő időszaka, mikor is az életem egyéb területére koncentrálok, egykémre, munkámra, tanulmányaimra. Most a barátok is egy kicsit felejtősek, nem megyek épp sehova, de ahogy megnéztem a naptáram, február közepétől már összetorlódott éppen 4-5 program is, nagy hirtelen. És hol van még a tavasz.

Nem olyan régen megakadt a szemem egy netes cikken, ami csak azért érdekes, mert mostanában nem igazán "lógok" a neten, mert megközelítőleg második hete amolyan napi 12 órában nyomom az ipart, és még csak véletlenül sem úgy, ahogy a biztonsági őrök, meg mások, hogy 12-24. Nem, napi 12 és egymás után. De persze ez nem panasz, zokszó, vagy sirám. Élvezem ezt a részt, a legnagyobb, és elég jelentőségteljes művem készítem éppen. Azonban megakadt a szemem a címen. "A szingliség 8 fokozata – Te hova esel a skálán?" /http://www.iooo.hu/cikk/42?utm_source=facebook&utm_medium=cpc&utm_campaign=fb-szingli8-noknek/

Hoppá, hoppá állt meg rögtön a mutatóujjam az egér görgőgombján, hát akkor itt már skála van? Szuper. Hát rögtön meg kell máris bizonyosodni róla /pénzügyes-skála-számok, viccelsz??/, vajon a skála melyik fokán is foglalhatok helyet, vagy egyáltalán milyen fokai lehetnek a szingliségnek. Nagy izgalommal merültem hát bele.

Hát mostanában nemigazán van időm semmire, csak dolgozni, de nem panaszkodom ez egy ilyen időszak. Viszont erre megy el az energiám többsége, szóval emellett már nem nagyon van kedvem semmi máshoz. Jó-jó, egy-egy mozi, vacsora belefér persze, de alig várom, hogy hazaérjek és vízszintbe kerüljek. Meg volt a héten az orvosjáró tortúrám is. Eredmények folyamatban. A társkeresőn semmi, de semmi mozgás. Fogalmazhatok úgy is, hetek óta. Nem is értem. Vége a karácsonyi egyedül vagyok pániknak, és még nem jött el a tavasz van bezsongok rész.

ÉS AKKOR MOST ELNÉZÉST KÉREK MINDENKITŐL, DE OLYAT TESZEK, AMIT MÉG EDDIG SOHA.

TÖRÖLTEM ENNEK A BEJEGYZÉSNEK A TOVÁBBI RÉSZÉT, VALAMINT AZ ERRE HIVATKOZÓ KOMMENTEKET AZÉRT, MERT AKIRŐL SZÓ VOLT AZ OLVASHATJA, ÉS SEMMIKÉPP NEM SZERETNÉK KELLEMETLENSÉGET OKOZNI. AZ EDDIGI HOZZÁSZÓLÁSOKAT TISZTELETTEL KÖSZÖNÖM! TANULSÁGOS VOLT EGYTŐL EGYIG.

Akként folytatnám, hogy semmilyen számottevő ismerkedésem nincs folyamatban. Béke van, csend és nyugalom honol a vidéken, mely miatt milliom egy időm jut foglalkozni a kis életemmel, ami jó, de mégsem az igazi. Adódik ez abból, hogy nem szeretek ottlakni, ahol jelenleg lakom. Sosem szerettem, az, hogy itt maradtam miután a családom vidékre költözött, csakis a volt férjemnek volt köszönhető, aki ragaszkodott ehhez a városhoz. A válás után egyből szerettem volna költözni, részint teljesen megszabadulva a régi házas életemtől, részint azért, mert egy kertes ház, nem egyedüálló nőnek való. Akkor a férjem kérte maradjak a gyerek miatt. Megtettem. Vártam öt évet, de most úgy gondoltam elég volt. És elhatároztam, elköltözöm. Az ex ennek ugyanúgy nem örült, mint öt éve, de talán most már elhagyta egy megértelek szó a száját, vagy csak én vizionáltam be magamnak, mert szerettem volna ezt hallani tőle. 

Túl sok mindenről nem tudok beszámolni, ugyanis mintha a megfáradtak volna a férfiak így karácsony után, a társkeresőkön síri csend van. Még egy lájtos kacsintás sem zavarja meg magányomat. Így nem marad más, mint a tavaly év három szereplőjére koncentrálni, már amennyiben be-benyitnak az életembe. Hát Petike újra előkerült, akinek azt mondtam, hogy nem leszek többet a szeretője. Ha akar valamit, akkor tegyen érte. Aztán nagyon sokat gondolkodtam én ezen és miután látványosan el is kezdett tenni érte (vasárnap elvitt moziba, mindennap este írt nekem, és ma is voltunk moziba), azért én alaposan átgondoltam ám ezt. Valahogy úgy érzem, hogy nem igazán tudom értékelni ezt a részt már. A történtek után, feltételezem teljesen jogosan, abszolút hidegen hagyott Petike kapcsolattartási törekvése. És ez nem jó érzés. Aztán valahogy úgy gondolom, ezt ő is megérezhette, mert "Arra gondoltam, hogy neked mint mondtad is egy komoly kapcsolat kell, és szerintem ez nem én vagyok a számodra.És én sem tudok neked ígérni semmit sem.Ha elválunk is én egyelőre nem akarok semmi komoly dologba belemenni.Persze lehet, hogy ezt rosszul látom.Beszéljük meg." Ennek a mondatnak igazán örültem, mert gyakorlatilag pont azt támasztotta alá vele, amit én is érzetem egész héten ezzel kapcsolatosan. Aztán persze én is őszintén megírtam neki, hogy ilyen érzésem van nekem is. Valahogy nem igazán érzem, hogy ez nekünk meg van írva. És tudom a mienk csak szexkapcsolat volt és e téren őszinte voltam. Találtam mást erre a célra. És valahogy nem tudom magunkat egy kapcsolatban elképzelni. Nem tudom miért. Végül is jól érzem magam vele, meg a szex is jó volt...., de valahogy ennyi. Lehet még a legelején, akkor esetleg ha nem ez lett volna a felállás, akkor talán lehetett volna valami belőle. De most már ennyi idő után, meg hogy tényleg ő is folyamatosan mással ismerkedik (ami egyértelművé teszi számomra, hogy nem én rám vár) valahogy ezt már én sem tudom elképzelni.