Elég rég jártam erre, de lekerültem a padlóra, annak is a legaljára, majdhogynem a pince plafonjára. Amikor az ember megéli apukájának 4,5 hónapos haldoklását, majd három évre anyukájának halála után őt is eltemeti, azt hiszem elmondható, hogy az az ember is egy kicsit meghalt, és hamvaiból egy teljesen új ember születik meg. Sokaknál ennél sokkal kevesebb is elég ahhoz, hogy átértékeljék addigi életüket, hogy mi a fontos az életben, és mi nem, hogy amit, addig és ahogy csinált, az jó-e, volt-e, van-e értelme.
Én eddig is hajlamos voltam saját magamtól bölcsülni, de ez a szerencsétlen történés még jobban előhozta belőlem az "öreget". Megéltem azt hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet rengeteg olyan dolog iránt, amivel korábban foglalkoztam. A férfiakkal társkeresési-, vagy csak pusztán szexuális kapcsolat létesítési törekvésemet, már jóval ezelőtt feladtam, mintha éreztem volna előre, hogy most egy kőkemény periódusa jön az életemnek, amibe ez a "szar", amiben részem volt e téren (természetesen magamnak köszönhetően), nem fog beleférni. Több, saját sorsomat fordító dologba is belekezdtem ezzel párhuzamosan, de valahogy annyira szörnyű volt megélni azt, hogy átmentem zombiba, vagy robotba. Egyszerűen be kellett fejeznem a gondolkodást, mert az ami történt, azon nem volt mit gondolkodni. Az alapból fájt, fáj, és fájni fog míg élek. Max remélhetem, hogy idővel, nem fogom folyamatosan elsírni magam, ha erre gondolok, szóval igyekszem nem rá gondolni. Igen, persze, jól látjátok, ezt azért nem lehet 100 %-osan művelni, de ahogy élem tovább az életem, és teszek dolgokat, természetesen ezek segítenek abban, hogy ne erre gondoljak.
Háttérbe szorult azon közlési kényszerem is, hogy itt a blogon újabb bejegyzést eszközöljek, főleg saját magamnak, napló formájában, de talán egy-két kosza, ide tévedő erősen unatkozó olvasónak is. A "bulizós" kedvem is teljesen elveszett, de szerintem ez érhető. Nem volt kedvem kimozdulni itthonról, nem tudtam és nem is akartam mosolyogni, komor voltam, szürke lettem, elgyötört és nagyon árva. Annak ellenére, hogy a szüleim 140 km-re laktak az elmúlt 20 évben, tehát annyira nem voltunk egymás mindennapjainak a részesei, a szülő-gyerek kapcsolat sosem szűnt meg létezni. Egyedülálló nő lettem idestova 6 éve, egy gyerekkel, egyedül menedzselem az életem, és az, hogy ott volt nekem a szülői háttér, az, hogy tudtam, hogy ha minden rosszra fordul, van két ember, akihez hazaszaladhatok, és akiknek az ölelő karjaiban megbújhatok, az valahogy mindig is megnyugvást adott. Amikor elváltam soha egy pillanatig nem volt olyan érzésem, hogy "egyedül maradtam", most viszont, hogy a szüleim meghaltak, ezt erősen érzem. Szerintem az ember megárvulása jelenti azt, hogy teljesen egyedül maradt, nem pedig egy férfi, vagy történetesen egy női pár elvesztése, vagy nélkülözése. És ezen az érzésen az sem szépít, hogy van egy fiam. Mindemögött nyilván az lehet, hogy ebben az életben saját magamon kívül, én csak a szüleimre számíthattam és soha senki másra. Persze a volt férjemre is, a mai napig, de ez mégsem ugyanaz. Ő nem ismert meg engem igazándiból soha, úgy ahogy a szüleim ismertek, és szerintem nem is szeretett úgy soha. És mindez úgy, hogy korántsem volt idillikus anya-lánya kapcsolatom, voltak benne bőven hibák mindkét fél részéről, de mégis...
És most kb. három hónappal a történéseket követően veszem észre azt magamon, hogy egyre többször elmosolyodom, újra jó érzés van bennem, hogy egyre többször van kedvem újra mókázni, vicceskedni az emberekkel (merthogy alapjában én egy elég viccelődő teremtés vagyok), és kezdem azt érezni újra, hogy az élet szép. Szóval gyógyulok, vagy csak érzem, hogy jön a tavasz.
Jó reggelt!
Pixy
