Tisztelt Irodalom Tanárnő!

Ezúton szeretném megköszönni azt, hogy fiamnak a próba 'kis érettségin' irodalomból 1-es érdemjegyet adott. Ez az Ön pályafutásának a csúcspontját jelentheti, mióta három éve tanítja az fiam osztályában az irodalmat. Legyen rá nagyon büszke.

Őszinte leszek: én pokolian nem kedvelem Önt. Nem ismerem, de nem is szeretném megismerni, ellenben eléggé rühellem. Az oka teljesen egyszerű. Én a fiammal kapcsolatba kerülő pedagógusok közül egyet sem ismertem. Sem a bölcsis néniket, sem az óvónéniket, sem a tanítónéniket és a jelenlegi tanárnőket sem ismerem. Nem is tartok rá igényt. Nekem bőven elég az, hogy az adott személyek milyen hatással vannak a fiamra, ez alapján imádtam a bölcsis néniket, az óvónéniket, a tanítónéniket is. Azonban belépett Ön a fiam életébe, és Önt nem szeretem. Önnek nem sikerült három év alatt megszerettetnie a fiammal az irodalmat, sőt, pont az ellenkezőjét sikerült áldásos tevékenységével elérnie. Azonban a fiam okos gyerek révén nem engedi el ezt a dolgot csak úgy. Ő tudja, hogy tepernie kell irodalomból is, hisz kellenek a jó eredmények. Ennek köszönhetően három hétig folyamatosan tanulta a kis érettségire az irodalom tételeket, és izgulva ment el aznap vizsgázni is belőle. Poéngyilkosként (de mert csak egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben) már elárultam 1-est kapott háromheti tanulás után. Pedig Rómeó és Júliát húzott (ki ne ismerné, szinte a legkönnyebb tételek egyike), amiből még Shakespeare életét is elmesélte Önnek, sok kérdésre válaszolt. Ön azonban csak kérdezett, kérdezett, és a végén sikerült egy olyan kérdést feltennie, amire a fiam nem tudta a választ, így Ön a nyertesek hatalmas örömével közölte vele, hogy 1-es.

Pedig nagyon sokáig hűtöttem a fiam, mikor folyamatosan jelezte, hogy Ön "pikkel" rá. Mondtam, hogy ilyen nincs, egy tanár ilyet biztos nem tesz. Mondtam ezt annak ellenére neki, hogy hazugság volt, hisz a mai napig jól emlékszem az én gimnáziumi irodalom tanáromra, egy öreg katedrához szokott, már járni és beszélni alig tudó bácsikára, aki aztán annyira rühellt engem, mint "lázadó, tinédzser fiatal lányt" (csak mert épp skinhead frizurát hordtam), hogy folyamatosan 2-est adott az írásbeli dolgozataimra, és mit gondol a szóbeli osztályzataim hanyasak voltak? Nem, nem 1-es vagy 2-es, hanem a 4 év alatti egyetlen szóbeli jegyem 5-ös volt, ugyanis nem tudott olyat kérdezni a tanár úr, amire ne tudtam volna válaszolni. Ahogy ez elsőben kiderült, soha többet negyedikig nem hívott ki felelni, csakhogy ne kelljen jó jegyet adnia, ellenben a fogalmazásaimat folyamatosan ki piros hullámvonalazta, hogy értelmetlen és a végén mindig ott volt a 2. Érdekes módon máig számtalan előterjesztést, határozatot, végzést, levelet, szabályzatot írtam már, mondván, mert elég jól tudok fogalmazni.

Az Ön érdemjegyét követően a fiam eléggé elkeseredetten jött haza, remélem nem lepi meg, a fiam sem szereti Önt. Azt mondta nekem, hogy teljesen feleslegesen tanult három hétig, mert ha éppenséggel nem tanult volna egy árva szót sem, akkor is 1-est kapott volna. Egyben biztos vagyok, hogy ez az 1-es távolról sem tükrözi a fiam irodalom tudását, és eléggé szomorú vagyok amiatt, és a végtelenségig ideges, mert bántja az igazságérzetemet, hogy Ön úgy gondolja, hogy a fiam irodalomtudása ennyi.

Egy percig sem értek egyet a nagy tanár lázadásokkal. Nyilván Önnek is vélt és valós sérelmei vannak. Sajnálom azonban, hogy a személyes fusztráltságát az iskolában a fiamon vezeti le, egy pillanatig sem törődve azzal, hogy a gyereknek ezzel (aki egyébként az összes többi tárgyból 4-esre és 5-re vizsgázott, számvitelből, pénzügyből, angolból és még nyelvtanból is 4-es lett, mert ott Ön szintén nem tudott már mit kérdezni, hisz mindenre válaszolt a gyerek) mekkora csalódást, és rossz érzést okoz. Hogy hiába tesz meg mindent a jó jegyért, maga nem azt keresi benne, hogy mit tud, hanem, hogy mit nem. Ön kimondottan rossz tanárnő, rossz tanítási módszerrel.

Ahogy láttam a fiam elkeseredését annyira ideges lettem tőle, hogy nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne keressen Önt meg személyesen (holott soha eddig ilyet nem tettem) és küldjem el a büdös francba. Ugyanakkor okos ember lévén azt is tudom, hogy a végzős éve még hátra van a fiamnak, ahol Ön sajnálatos módon még jelen lesz, így mindenféle Önt negatívan érintő jelzésem valószínűleg még jobban vérszemet okozna Önnek, és képes lenne a fiamat az érettségi előtt még megbuktatni. Csak remélni merem, hogy amit hallottam még elsőben úgy is lesz, hogy nem a saját tanáruknál kell érettségizniük a gyerekeknek, és így esélye lesz a fiamnak átmenni, míg Önnel lehet ennek semmi esélye sem lesz, és csak azért, mert pikkel a fiamra egy életre elintézi.

Addig meg imádkozom minden este, hogy essen teherbe az ufoktól minél gyorsabban, csakhogy kikerüljön a fiam életéből.

Mindenféle tisztelet nélkül:

Pixy anyuka

A férfi magas volt, kopasz, szemüveges, megnyerő arccal, és hamarosan kiderült nagyon intelligens. Ez tetszett a lánynak. Az ismerkedés első mondatai után azonban kiderült, nem, a férfi nem szabad, de ahogy az lenni szokott, sokéves kapcsolat után a nője megcsalta, és különköltöztek. Azonban ahogy beszélt a fiú a lány számára egyértelmű lett, hogy a férfi ezt a nőt szereti, aki nagyon megbántotta őt. Erre rá is kérdezett, és őszinte választ kapott rá. Pont azt, amit ő maga is gondolt. Itt újfent nyilvánvalóvá vált számára, hogy hiába találkozott egy olyan férfival, aki tetszik neki, és meglepő módon nagyon intelligens, hatalmasakat szócsatáztak, és mindketten egyformán pozitív személyiségek voltak, sajnos ebből a dologból sem lesz több. És akkor itt feladta.

Feladta azt, hogy újra lehet olyan szerencséje, hogy talál valakit, akibe beleszerethet. A világ megváltozott, már nem olyan, mint mikor fiatal volt. A férfiak jórésze jellemtelen lett, a nők jórésze pedig erkölcstelen. A világ kinyílt, hála a netnek, a szex árad minden fórumon. A férfiak a nőben már csak a jó mellet, jó segget látják, a nők pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy a lehető legtöbb férfival megdugassák magukat. A színvonala a társas kapcsolatoknak a béka feneke alá süllyedt. A házasságban élők mind félrejárnak, nem becsülik a másikat, hazudoznak, első sorban saját maguknak. Ez mind akadálya annak, hogy boldogok legyenek. Facebook boldogság az övéké, azaz a töménytelen posztolt idillikus családi fotó, nyaralásról, utazásról, vacsorákról, születésnapokról. Ha hinni lehetne a fb-nak, akkor a világban csak boldog emberek léteznek.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Határozott egyéniség, ő az a típus, aki mindig is tudta mit akart, volt elképzelése az életről, már gyerekkorában is. Tizenévesen, mikor halhatatlan az ember, a lány egyre jobban fedezi fel, és kezdi feszegetni a saját határait, ebből kifolyólag elég sok vitába keveredett a szüleivel, akik korainak találták ezen határok átlépését. A lány azonban hajthatatlan volt, amit eltökélt az tűzön-vizen át, megvalósította. Szinte minden határszélt meglátogatott és átlépett, de mindig is tudta, ki ő és honnan jött. Így sosem lett belőle elveszett lélek, hisz mindenhonnan szerencsésen, épségben és rengeteg élménnyel gazdagodva tért haza. Elképzelése is volt a jövőről, bár fogalma sem volt mi szeretne lenni, de tudta, hogy életében meghatározó a szerelem és szabadság érzése. Szerette a zenét, a filmeket, töménytelen mennyiségű könyvet olvasott. A tanulást sem szenvedte meg, elég jóeszű lévén, bár túlzásba sem esett vele. Hamar munkába állt, mert rengeteg élményt élt meg mindig aktuális legjobb barátnőjével/ivel, ez pedig költséges dolog volt. Nem tudta szüleit terhelni ezzel, és nem is akarta. A tanulást a munka mellett sem hagyta abba.

Elég rég jártam erre, de lekerültem a padlóra, annak is a legaljára, majdhogynem a pince plafonjára. Amikor az ember megéli apukájának 4,5 hónapos haldoklását, majd három évre anyukájának halála után őt is eltemeti, azt hiszem elmondható, hogy az az ember is egy kicsit meghalt, és hamvaiból egy teljesen új ember születik meg. Sokaknál ennél sokkal kevesebb is elég ahhoz, hogy átértékeljék addigi életüket, hogy mi a fontos az életben, és mi nem, hogy amit, addig és ahogy csinált, az jó-e, volt-e, van-e értelme.

Újfent törölnöm kell egy kapcsolatot a telefonomból, nem én akartam:

"Apa" - TÖRLÉS

Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor változik a személyisége. Egyszerűen olyan dolgok tárulnak fel az ember előtt saját maga viszonylatában, amiket korábban nem ismert. És egyre jobban lenyűgöz az, hogy az elmének tényleg mekkora hatása van az embernek magára. Annak, ahogy az elméjét az ember kódolni tudja. Hallottam már ezt az agykontrollról, de sosem foglalkoztam ezzel komolyabban és nem is áll szándékomban eztán sem. Viszont van egy dolog, amit időnként alkalmazni szoktam, mégpedig, hogy rendet rakok az elmémben. Alapjáraton "kupis" nő vagyok, vagy hogy szebben megfogalmazzam ezt, nem vagyok rendmániás, ugyanakkor szeretem a rendet. De simán lefekszem aludni, ha a levetett ruhát nem rakom el magam után, vagy épp van mosatlan a mosogatóban. (Ellenben rendmániás barátnőmmel, aki ilyetén dolgok esetén egyszerűen képtelen lefeküdni, nem hogy elaludni.) Az agyammal is ez a helyzet, időnként annyi minden van benne, hogy gyakorlatilag egy káosz az egész. Ilyenkor szoktam elkezdeni gondolkodni és rendet rakni odabent.

A szomszéd fiú...., oh, nem továbbra sem tudok beszámolni semmilyen újabb kalandomról, abszolút kalandmentes vagyok (de beteszek pár izgalmas képet). És lehet, hogy unalmas is?? Hát legfeljebb majd majd továbblapoz a kedves olvasó, egy felkapottabb, érdekesebb blogra. Az életem halad, bár ez utóbbi időszakomat inkább jellemzi a küzdés, mint annak felhőtlen élvezése. Aztán, hogy lesz-e jobb, vagy lesz ez még így se, nem tudom. Elhagytam a látómat. A társadalmi életem most az iskolába járásban merül ki, bekerültem egy új közegbe, megismertem pár igazán jófej, új emberkét, és bizony rendszeresen velük találkozgatok majd minden péntek délután és szombaton. Az, hogy közben még olyan mennyiségű információ zúdul ránk egy-egy óra alkalmával, amiből két hónapon belül helyt kell állnunk, hogy legalább olyan profi szinten tudjuk, mint az oktató, az már csak mellékes. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy míg az oktató egy, azaz egy tárgyból profi, addig tőlünk így első körben, hat egy profi tárgyas oktató várja el, hogy hat tantárgyból legyünk ugyanolyan profik. Na, de hát a mesteri címet nyilván nem bagóért osztogatják. Igaz az utolsó matek órán, mikor is nemhogy elvesztettem a fonalat, de még csak fonalat sem láttam sehol, amit elveszthettem volna, nézve a kedves idősebb tanár bácsi azon morfondíroztam, hogy lehet, hogy célravezetőbb, ha lefekszem vele, mert hamarabb meglesz az elégséges osztályzat belőle, minthogy én bármikor is úgy kenjem-vágjam az integrálszámítást, mint Ő. És ettől a gondolattól az sem tudott elrettenteni, hogy egy kicsit öregesen büdöske volt a tanár úr, és megállás nélkül úgy beszélt, hogy a szavakat ismertük, amit mondott, de egyik mondatának sem volt számunkra értelme.

Egyik kedvenc bloggeremnek (a kettőből), Alibanyának köszönhetően szerencsére folyamatosan értesülhetünk arról, hogy a tudósok hada éppen milyen aktuális és friss felfedezéseket tesznek, így úgy érzem teljesen naprakész vagyok a mai világ működésével kapcsolatosan. Emiatt én már nem követem ezt nyomon, elég csak Ali posztjait olvasnom, azonban eléggé csapongó lévén, el-el olvasgatok, egyéb, főleg hozzám akármi módon kapcsolható írásokat, cikkeket, okosságokat, bölcsességeket, megmondásokat. A vezérszavak, amire felkapom a fejem, egyedülálló, szingli, párkapcsolat, szerelem, boldogság. És ezeket nagyon szeretem is, mert olvasva őket megállás nélkül csak bólogatok, hogy 'húú, ez aztán tényleg így van', 'na ebbe pont beletrafáltál', vagy hát 'pont így gondolom én is', és el vagyok ájulva (szép magyarosan), hogy ezek mennyire ismernek engem és tudják, mit hogy gondolok és érzek. Szerencse mentesnek lévén a szerelemben, jóideje egyedül élek és nem is ismerkedem. Többször említettem már egy-két előnyét ennek az egyedüllétnek és nem olyan régen találtam egy írást is erre vonatkozóan.

Tudom rég jelentkeztem, tán sokak örömére. Nemrég olvastam valahol, hogy "egy nő addig nő, amíg kívánják". Ezen elgondolkodtam. Új év, új élet vonalon 2015-ben teljesen befejeztem az ismerkedést párkeresési célzattal. Tehát nem is kíván senki. Úgyhogy én ezek szerint már nem vagyok nő. Viszont a himbilimbim sem kezdett el nőni (ez biztos, naponta ellenőrzöm), így férfi sem. Ezen okos gondolat megalkotójától érdeklődnék, hogy akkor vajon én most mivé lettem. Aztán az is lehet, hogy nő maradtam, mert talán mégis kíván egy valaki titokban? Hát ezen a helyzeten az sem segít, hogy én viszont nem kívánok senkit, de ettől még számos férfi mászkál a világban.

Nagyon sokat gondolkodok dolgokon általában, hisz egyedülálló nőként végtelen idővel rendelkezem és egyre jobban meggyőződésem, hogy igenis vannak emberek, akik hiába küzdenek, hiába akarnak a nagybetűs ÉLET-ben egyszerűen az ÉLET nem engedi számukra meg azt, hogy boldogok legyenek. És most már biztos vagyok benne, hogy én is ebbe a csoportba tartozom. Egyszerűen nekem nem jár boldogság. Hiába küzdök érte, hiába teszek meg érte mindent, az ÉLET úgy döntött, hogy nem, én nem lehetek boldog. És itt most egyáltalán nem arról beszélek, hogy nincs férfi az életemben, azt már tökéletesen elfogadtam, hogy felesleges társat keresnem, mert úgysem fogok olyat találni, aki meg tudja adni azt nekem, amire vágyom. Épp ezért ez a rész már teljesen hidegen hagy és gyakorlatilag azt a férfit már megszültem magamnak, aki a boldogságomat jelenti.