Biztos mindenki ismeri azt az érzést, amikor változik a személyisége. Egyszerűen olyan dolgok tárulnak fel az ember előtt saját maga viszonylatában, amiket korábban nem ismert. És egyre jobban lenyűgöz az, hogy az elmének tényleg mekkora hatása van az embernek magára. Annak, ahogy az elméjét az ember kódolni tudja. Hallottam már ezt az agykontrollról, de sosem foglalkoztam ezzel komolyabban és nem is áll szándékomban eztán sem. Viszont van egy dolog, amit időnként alkalmazni szoktam, mégpedig, hogy rendet rakok az elmémben. Alapjáraton "kupis" nő vagyok, vagy hogy szebben megfogalmazzam ezt, nem vagyok rendmániás, ugyanakkor szeretem a rendet. De simán lefekszem aludni, ha a levetett ruhát nem rakom el magam után, vagy épp van mosatlan a mosogatóban. (Ellenben rendmániás barátnőmmel, aki ilyetén dolgok esetén egyszerűen képtelen lefeküdni, nem hogy elaludni.) Az agyammal is ez a helyzet, időnként annyi minden van benne, hogy gyakorlatilag egy káosz az egész. Ilyenkor szoktam elkezdeni gondolkodni és rendet rakni odabent.

1. Vannak dolgok, amiket el kell intézzek, ezeknek nekiállok és ahogy elintéztem őket, máris ürül az agyam általuk. Ezek apróbb problémái az embernek, melyeket halasztgat, nem égetőek, de mégis meg kéne őket csinálni, szóval a tudatban vannak. Ahogy megcsinálsz egy ilyet, máris érzed a megkönnyebbülést.

2. Aztán vannak a nagyobb problémái az embernek, melyen szintén rendszeresen agyalni szokott. Többnyire az ilyen problémáknak is neki kell esni, és lehetőség szerint a megoldás útjára lépni velük kapcsolatosan (amennyire ez persze lehetséges). Ezek a mindennapos élettel kapcsolatos dolgok, melyek többnyire befolyásolják az ember közérzetét.

3. Aztán vannak az ember mibenlétével kapcsolatos dolgok. Itt lelki dolgokra gondolok, hogy az emberlánya, vagy fia (bár nem tudom a férfiaknál ez hogy működik), egyszerűen megfogalmazva, csak úgy, hogy "hogy van az életben". Hogy az az állapot, amiben leledzik, attól ő boldog-e. Egyáltalán a mai világban, ahol ekkora az érzelmi szegénység, szükséges szempont-e ez egy ember életében, hogy boldog legyen. Ügyvéd Úr barátom (igen Ő), akivel persze még mindig nem találkoztam (december 5-én lesz egy éve, hogy utoljára láttam), de mindig megbeszéljük, hogy akkor nagyon kéne már, mondta épp tegnap (telefonon), hogy őt már ez a boldogság dolog nem is érdekli. Neki biztos kell, és nem érdekli, hogy nem boldog. Ezen is elgondolkodtam. Úgy magán a boldogságon. A boldogságot valahogy az ember automatikusan egy másik emberhez köti, egy férfihoz, egy nőhöz, a saját gyerekéhez, szüleihez stb. Persze jön az elcsépelt frázis, hogy az ember társas lény. Hordákban él, de biztos ez? A horda dolog az biztos, de azon belül tényleg társas lény? Úgy értem tényleg annak kell a boldogságának az alapjának számítania, hogy van-e valakije? Vagy van-e gyereke? És akinek nem adatik meg se az egyik, se a másik, akkor az az ember tényleg nem lehet boldog? És akinek meg megadatik, az meg akkor miért nem boldog?

Valahogy gyerekkortól kezdve az eddigi társadalmi szokások szerint plántálják az emberbe azt, hogy gyerek kell, család kell, pár kell, és ostorozzák azokat, akiknek vagy nem lehet gyerekük, vagy nem találnak maguknak párt. A mai világ szerintem egyre jobban kezdi bebizonyítani azt, hogy ez nem így van. Egyre nehezebben köteleződnek el az emberek, ha meg is teszik, pár év múlva már rájönnek hiba volt. Ma láttunk egy együtt sétáló idős néni-bácsi párt, és mind a négyen, akik együtt ültünk a taxiba tudtuk, hogy minket nem fognak ilyen helyzetbe látni, ha megöregszünk. Mind a négyen nők vagyunk, egy 59 éves nő, egyedül, akinek a fia 17 évesen felkötötte magát, két 42 éves elvált nő, akik gyereküket egyedül nevelték, nevelik fel (ez vagyok én, az egyik) és egy 35 éves nő, akinek még nem sikerült párt találnia és családot alapítania.

Ez milyen siralmas, gondolja most mindenki, aki eljut soraim olvasásához, és mégsem az. Hisz mindahányan éljük az életünket, és tartalmassá tesszük azt. Nekem sem eltökélt szándékom, hogy egyedül élek a halálig, de ha egyszer tényleg nem adatik meg olyan pár, aki megfelel, egyszerűen nem vagyok hajlandó olyannal együtt lenni, akivel csak nyűg az élet. Az embernek van épp elég problémája, miért vegyen a nyakába még egy csomót pluszba egy nem megfelelő emberrel való együttélés következményeként? Miután beláttam, hogy megfelelő pár megtalálására kisebb esély van, mint az ötös lottó megnyerésére, így feladtam ezen törekvésem már lassan egy éve. Befejeztem az internetes ismerkedést, tovább az véget vetettem az igazán jól működő szexkapcsolatomnak is, egy január 7-ei búcsú szeretkezéssel.

Sikerült mindezt úgy megtennem, hogy minden ilyen irányú gondolataimat, vágyamat betettem az elmém hatalmas fiókos szekrényének egyik fiókjába. Aztán persze elkezdtem a többi elől lévő dologgal foglalkozni, meg új dolgokat vettem fel a listára, és persze jöttek maguktól is újabb nem jók. Ez a dolog pedig szépen elfelejtődött. Nincs olyan férfi az életemben, aki jelentene valamit számomra (persze, nyilván nem a férfi rokonaimra gondolok). Van egy-kettő, akiket kedvelek persze, régi ismerősök, kollégák stb. Valahogy azonban a többi ismeretlen férfiban csak a nyomorultságot látom. Nem tudom miért van ez, de valahogy látom a tökéletlenségüket (és nem azért, mert én tökéletes vagyok, dehogy én sem vagyok az), de valahogy annyira nyomorultnak látom őket. És nem akarok senkit sem megbántani, meg nem is célom, hogy ezt érezzem, de mégis ez van. Nagyon kevés olyan van, akire azt mondom, hogy na igen, ő akkor aztán okés. És nem ismerkedésileg, mert nem ismerkedem, hanem mint ember. Gyakorlatilag ez az az állapot, amikor a nő férfi gyűlölővé válik? Mikor valaki mesél valamit egy férfiról, egyszerűen mindig az a véleményen róluk, hogy úristen de gáz. Miért alakult ez így? Biztos nem tudatosan, csak úgy érzem, hogy egyre kevésbé tudom a mai férfiakat viselkedésük miatt tolerálni. Egyszerűen számomra (persze, ez nyilván nem minden férfira igaz, csak azokra, akik a közvetlen környezetemben mozognak) nagyon kevés olyan van köztük, akire azt mondom, hogy igen ő férfi.

Aztán jön az Ügyvéd Úr, még régről, küld egy sms-t, felhív és a barátnőim nem értik miért. Tegnap rákérdeztem, válasza pedig az volt, hogy alig van normális ember az életében, én az egyik vagyok, és emiatt delejesen vonzódik hozzám, de nem szexuálisan (persze ez is benne van), hanem az agyával. És pont ugyanezt véltem én is magamban felfedezni. Korábbi meséimben is olvasható volt, hogy az Ügyvéd Úr társasága mindig is valamilyen varázslatos erővel töltött el engem. Nem lettem belé szerelmes, hisz nincs is olyan helyzet, ami miatt ez bekövetkezhetne, néhány csókon kívül más nem történt, de mégis pokolian vonz. És nem szexuálisan. Viszont ha hív, ír egyszerűen bearanyozza a pillanatot, mosolygóssá válok, és nagyon jó érzés még így is kapcsolatban lenni vele. Rájöttem, hogy pokolian vonzódom hozzá én is zsigerileg, mikor beszélek vele felszabadult vagyok, olyan társalgást folytatunk, hogy folyamatosan egymás szavába vágunk, nincs egy fél perc szünet, mindig van mit mondanunk egymásnak, megnevetettjük a másikat és én is azt érzem, hogy ritka normális ember ő, és vágyom rá, hogy az auráját tapossam. És ez nem szexuális vágy, ez azon jóval túlmutat. Zsigeri vágy, minden idegvégződésemmel vágynék a közelében lenni és csak hallgatni őt. És úgy, hogy ismétlem, ez nem szerelem, és nem testi vágy. Ilyen kapcsolatom még nem volt eddig. Ez is egy újabb dolog, amit felfedeztem magamban így egy év férfi nélküliség után. És szerintem pont ez a kapcsolat az, ami rávilágít arra, hogy ha létezik ilyen teljesen felesleges olyanokkal kapcsolatba kerülni, akik nem tudnak hasonló élményt nyújtani. Hogy tényleg ennek kellene a célomnak lenni, hogy ilyen emberek társaságát keressem (és ez nőkre is igaz, mármint a női társaság részére).

Olyan személyisége van, amiből számomra minden pillanatban süt felém az, hogy ő egy férfi, és imádja, mikor ezt mondom neki, mert vele is őszinte vagyok. És tegnap pont ő kezdett 'vallani' felém, anélkül, hogy bármi hátsó szándéka lenne, hogy minden találkozás, ami volt köztünk olyan hatással volt rá, hogy elfelejtett mindent, ami az élete volt éppen és csak a személyiségem élvezte és abban lubickolt, élvezte, hogy kacérkodom vele, hogy ugratom, hogy mellőzöm a női hisztit, hogy nem sértődök meg, hogy őszintén kimondok mindent, hogy nem játszom meg magam, nem veszekszem vele, ha nem jelentkezik, nem duzzogok, hanem jelentkezem én, szóval igazi felnőtt, érett nő vagyok a számára, és nagyon kevés ilyen van a környezetében, megfogalmazása szerint nincs is. És ez az, amiért folyamatosan keres anélkül, hogy ágyba akarna hurcolni. Felidézte az első találkozásunk élményét, hogy milyen klassz volt az egész helyzet, hogy ő már első kézfogástól kezdve (elmondása szerint, ahogy megérintette a bőröm) érezte ezt a vonzalmat irányomba, és felidézte még pontosan az ott történteket, kihangsúlyozva, milyen jó volt. És minden szavát én is ugyanígy érzem. És én sem vágyom arra, hogy ágyba menjek vele, de így egy év szex nélkül ha véletlenül sor kerülne rá, hát nem garantálnám szegény testi épségét..., de ezt hagyjuk is. Az ilyen gondolatoknak a fiókban a helye.

Szóval egy év viszonylatában ez egy olyan új dolog, ami korábban nem létezett az életemben és élvezem ezt. Most már igen furán tekintek vissza arra az énemre, aki minden neki író szánalmas alakkal szóba állt a társkeresőn, hogy olyan kapcsolatot reméljen tőle, amire egyből látszott, hogy a másik fél sosem lenne képes. De mégis esélyt adtam. Mondják egyesek, hogy a nők nem tesznek semmit, csak várnak a nagy őre. És azt mondom már ennyi tapasztalttal, hogy jól teszik. Ne álljanak le senkivel, akivel egyből látszik, hogy nem fogják tudni megadni neki azt, amit szeretne, de ismerve magam, én sem fogadtam volna meg ezt a tanácsot anno.