Tudom rég jelentkeztem, tán sokak örömére. Nemrég olvastam valahol, hogy "egy nő addig nő, amíg kívánják". Ezen elgondolkodtam. Új év, új élet vonalon 2015-ben teljesen befejeztem az ismerkedést párkeresési célzattal. Tehát nem is kíván senki. Úgyhogy én ezek szerint már nem vagyok nő. Viszont a himbilimbim sem kezdett el nőni (ez biztos, naponta ellenőrzöm), így férfi sem. Ezen okos gondolat megalkotójától érdeklődnék, hogy akkor vajon én most mivé lettem. Aztán az is lehet, hogy nő maradtam, mert talán mégis kíván egy valaki titokban? Hát ezen a helyzeten az sem segít, hogy én viszont nem kívánok senkit, de ettől még számos férfi mászkál a világban.

Igaz is, első statisztika órámon úgy éreztem, hogy valami ufó vagyok, mert abból, amit  tanár mondott, oly keveset értettem. Annak ellenére, hogy többször tanultam. Viszont így, hogy mögöttem már számos pénzügyi szakmában eltöltött év sorakozik bizton kijelenthetem, a statisztikát soha, semmilyen körülmények között nem kellett alkalmaznom. Ezért nem is lehet csodálkozni, hogy a gyönyörű statisztika példából az egyetlen szó, amit megértettem az az arckrém volt. Fel is merült bennem egyből, hogy tán tévedés volt ez az egész újra tanulni kéne dolog. Érdekes módon a szintén ezer éve nem tanult matematika, a maga vektoraival és mátrixaival még így is sokkal közelebb állt hozzám, és jobban értettem. Ez egy kicsit olyan volt, mint a bringázás, egyszer megtanultam, és most, hogy újra hallottam róla, abszolút ismerős volt. És igen, a vállalati jog, na itt bizton éreztem, igen hazaértem, ez az, amiért újra elhatároztam, hogy tanulni szeretnék. Ittam a tanár 2008-as gazdasági válságát elmesélő szavait, a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos érdekességeket. Úgyhogy egyenlőre vegyes érzelmekkel küzdök megkezdett tanulmányaimat illetően és félek, hogy hamarosan beülök az első olyan órámra, amiről mikor a többiek beszéltek egy szót sem értettem (számítógépes problémamegoldás), no de nem szaladok ennyire előre az időben. Örülök, hogy egy bizonyos szinten elbánok a számítógéppel, de az biztos, hogy problémát még nem sikerült vele megoldanom.

Például mikor nem is olyan rég kiderült, hogy egy ideje már nem működött a vízórám, meg most, hogy tönkrement a lambda szonda az autómban, meg hogy apukám beteg lett. No ezen problémákat bármennyire is szeretném nem tudom számítógéppel megoldani.

És igen, apukám. Betegségéből adódóan (elsődleges májrák, úgy, hogy tőle aztán minden alkohol ott rohadhatott meg ahol van, mert életében alkalmakat leszámítva soha nem ivott) egy kicsit az X-faktorban érzem magam. Bármelyik orvos (hepatologus, onkologus) elé kerülve mást sem hallottunk, mint hogy "de hát hol volt maga eddig?", "hol bujkált?" és "hogy lehet, hogy eddig nem fedezték fel?". És ilyenkor apukám szemlesütve pironkodott a színpadon. És persze már semmit nem tudnak vele kezdeni, úgyhogy akár meg is dögölhet a magyar egészségügy szerint. És erről nem is szeretnék bővebben írni, mert feltételezem nem egy olyan blog van, ami részletesen taglalja a magyar egészségügyi ellátás színvonalon aluliságát, a magyar orvosok hozzá nem értését, én nem szeretném ezt megerősíteni, mert csak ezt tudnám tenni. Egyben biztos vagyok, e téren ez az ország, mint a sötét Afrika, olyan szinten van. Szóval tőlem az összes orvos nyugodtan elkezdhet külföldre hurcolkodni, mert itt aztán semmi hasznuk, és ehhez még a hozzáállásuk is pont ilyen. Az egészségügyért egy fillért nem lenne szabad az államnak elszednie  az emberektől, mert ebből semmit sem kap vissza az ember, mikor szüksége lenne rá.

Ebből kifolyólag most elég sokszor megyek a húgomékhoz, akinek is tán már említettem, három kisgyereke van. Az első, fiú most kezdte az iskolát, a második kishölgy az óvodát, és a legkisebb nemrég töltötte be az első életévét. Ő már persze totyog, és mikor legutóbb lent voltam, valami hihetetlen, hogy mi történt vele. Ha nem a saját szemmel látom el sem hiszem. Első körben a kishölgy úgy döntött, hogy ő akkor most arccal előre felé leszánkázva jön le három lépcsőfokot és meg is tette. Kérdezés nélkül. Az orráról és a jobb arcáról eltűnt ezáltal a bőr, és gyönyörűen felsebesedett neki. Ezt követően - mivel nemrég költöztek egy új házba - még nem szokta meg az új küszöböt, így abban megbotolva szintén arccal előre bezuhant a szobába. Ott a parkettától akkora tiplit kapott a bal szeme alá, hogy egyből belilult, meg feldagadt, meg oldalt a halántéka. Majd még ez sem volt elég, szintén nem sokkal ezt követően, kint udvaron, odament a falnak támasztott bringához, melyen az ő kisülése volt és jelezte, hogy ő bringázni akar, és azzal a lendülettel már rántotta is magára azt, melynek következtében hanyatt vágódott, csak valami isteni felvigyázásra nem tört be a feje a betonon (persze a bőr felrepedt és ömlött a vér belőle), és a kerékpár pedig rajta landolt. Mindezt, kb. három óra leforgása alatt. Az a szerencsétlen kislány úgy nézett ki ezután, mint akit csúnyán megvertek a szülei. Ha lefotóztam volna - illetve le is fotóztam - és feltettem volna a nagy közösségire, nyugodtan posztolhattam volna, hogy le a gyerekeket verő szülőkkel és szerencsétlenek semmi köze nem volt a gyerkőc sérüléseihez. Persze minden úgy történt, hogy ott voltunk vele mi is egy-egy méterre és mégis, ezek abszolút háríthatatlan dolgok voltak ennek ellenére. Nézed, hogy mit csinál, és míg veszed a levegőt, hogy rászólj, már dől is a kerékpár, amiről tudtad, hogy dőlni fog. Aztán mondtam, hogy még egy ilyent nem tudok már elviselni, mert azt tuti nem éli túl, gyorsan hazajöttem. Egyébként mindkét kislány bűbáj szépség. És nem részrehajlásból mondom, hisz nem az én gyerekeim. De egy biztos, minden tiszteletem a húgomé, és a többi sok gyermeket nevelő szülőké, akik még nem mentek tönkre, mert kb. én a velük eltöltött két nap után szinte menekülök haza a csendbe és a nyugalomba, és ha tovább kéne velük lennem, biztos eret vágnék. És tényleg nem csodálom, hogy egyeseknek egyáltalán nincs kedve gyereket vállalni, vagy épp tönkremennek a gyerekvállalásba. Pláne miután a mai gyerekeket másképp nevelik, mint ahogy mi nevelődtünk, épp ezért sem istent sem embert nem félnek, és náluk akaratosabb lényeket nem hordott hátán a föld.

Egyre kevésbé bírom a kisgyereket elviselni. Ez is a korral jár? Még a húgoméké oké, hisz rokonok, de az idegen nyávogó, nyafogó, hisztiző, beképzelt, szófogadatlan kiskölyköktől a hideg ráz. A szülők majommódra könyörögnek nekik, hogy viselkedjenek már így vagy úgy, csináljanak már meg ezt meg azt, azok meg tesznek erre magasról. Belőlem is mindent, és mindenkit utáló vénasszony válik hamarosan? Bár vén sose leszek, hisz nem fogok én olyan sokáig élni. Fiatalon és egészségesen halok meg. Ez a mottóm.

Fábry Sándor után szabadon: "kezeket a paplan fölé, éljenek a nők!"