Nagyon sokat gondolkodok dolgokon általában, hisz egyedülálló nőként végtelen idővel rendelkezem és egyre jobban meggyőződésem, hogy igenis vannak emberek, akik hiába küzdenek, hiába akarnak a nagybetűs ÉLET-ben egyszerűen az ÉLET nem engedi számukra meg azt, hogy boldogok legyenek. És most már biztos vagyok benne, hogy én is ebbe a csoportba tartozom. Egyszerűen nekem nem jár boldogság. Hiába küzdök érte, hiába teszek meg érte mindent, az ÉLET úgy döntött, hogy nem, én nem lehetek boldog. És itt most egyáltalán nem arról beszélek, hogy nincs férfi az életemben, azt már tökéletesen elfogadtam, hogy felesleges társat keresnem, mert úgysem fogok olyat találni, aki meg tudja adni azt nekem, amire vágyom. Épp ezért ez a rész már teljesen hidegen hagy és gyakorlatilag azt a férfit már megszültem magamnak, aki a boldogságomat jelenti.

És itt a boldogságot úgy kell elképzelni, hogy felhőtlen, gondtalan boldogság. Hisz számosszor írtam róla, hogy úgy egyébként egy csomó dolog történik velem, ami boldogság érzést, örömet okoz, de ugye mint minden ember életében, az én életemben is számtalan probléma adódott, és adódik folyamatosan. Előző szösszenetemben említettem, hogy nem kevés évnyi küzdelem árán, de az életem egyik legnagyobb hibáját sikerült megoldanom. Túl vagyok két klassz nyaraláson is, felújítottam a gyerek szobáját, felvettek a főiskolára, tanulok lovagolni, és ahelyett, hogy ezeknek a saját magam által elért sikereknek felhőtlenül örülni tudnék az ÉLET mindig pofán vág valamivel. Az, hogy időnként "rámküld" egy csatorna dugulást, vagy mosogatógép-gomb elromlást, vagy füstöt a mosógépből (melyről végül is a mosógép szerelő megállapította, hogy az elosztó égett el), vagy kicsorbított fűnyírót, vagy szél által majdnem leszakított garázsajtót, egy rossz vérképeredményt, és újabban mindig valami új baját az autómnak, azzal még könnyen megbirkózom. Az első gutaütések után lehiggadok, felmutatom az középső ujjam az ÉLET-nek, hogy "kapd be kisanyám" és elkezdek telefonálni, és nem kis energia és főleg anyagi ráfordításokkal eme problémákat leküzdöm, egyiket a másik után.

A baj az, hogy minden egyes megoldott gond helyére, rögtön kettő új jön. És még ilyenkor is csak összeszorítom a fogam és egyszerűen "küzdök" tovább, erős, kemény nőként, mert valljuk be, vajon kinek a mellkasára tudnék omolni, mint gyenge nő, hogy most aztán már elég, én feladom, oldja meg valaki más? A fiaméra nem, hisz neki is az erős anya vagyok, aki mindent megold, bármi gondja is legyen. És valahol már legmélyen féltem és rettegtem, de egyszerűen eldöntöttem, hogy nem most nem így lesz, életem legnagyobb hibájának a megoldására nem léphet be ugyanilyen nagy kaliberű gond. Nem kaphatok ennek a nagy hiba helyére olyat, ami miatt inkább ezt sírnám vissza. Azonban az ÉLET újra pofán vágott, és nem kicsit, és most per pillanat úgy érzem, hogy ezzel aztán levisz a padlóra, és gyakorlatilag elképzelni sem tudom, hogy hogy a francba fogok felkapaszkodni, és úgy érzem, hogy már nem is akarok, de ezt a megoldást újfent nem választhatom magamnak. Szóval marad az iszonyatos szomorúság, a mélységes fájdalom, egy végzetes, vissza nem fordítható folyamat megélése. Az ÉLET, miután három éve elvette az anyukámat, most az apukámra fáj a foga. :(