A minap úgy döntöttem elegem volt, majd mindjárt rátérek miért, és igen, emiatt visszavettem az összes írásom - de törölni valahogy a blogot nem volt szívem (pláne miután felhívta a figyelmemet az oldal, hogy ezzel az összes írásom elvész) -, megváltoztattam a nicknevem és a hozzátartozó email címet is. Ezt kettő, azaz kettő drága, kedves olvasóm vette észre, és hiányolta írásban is, ami annyira, de annyira jól esett, hogy elmondani sem tudom. Tök komolyan mondom és ez elgondolkodtatott, hogy akkor van-e értelme ennek a blognak vagy sincs.

Erről a blog oldalról, meg a többiről tavaly áprilisig fogalmam sem volt, mikor is megtudtam, a hugom a barátját innen ismerte meg, hogy itt kezdett vele beszélgetni. Mondom mi a franc ez, hogy itt lehet beszélgetni, meg hogy lehet, és megmutatta. Akkor mondta, ha akarok írhatok is, ez ezzel és ezzel jár, meg persze itt mindenki teljes inkognitóban leledzik és ez így jó. Aztán próbaképpen ismerve több ilyen "írói" munkásságot, gondoltam egyet miért is ne. Annak idején lánykoromban csináltam hasonlót, de neeeeem, nem úgy, hogy 'Kedves Naplóm'. Hanem úgy, hogy kaptam egy határidő naplót gimis koromban, aztán elkezdtem abba írni az órarendet, mi a lecke, hogy melyik nap milyen óra van, aztán egyre több információt írtam bele, kivel találkoztam, mikor mentem fodrászhoz, vizsgázni stb. és végül oda jutottam, hogy ebbe a határidőnaplóban, minden naphoz leírtam, hogy mi történt velem. Végül is amolyan naplószerű dolog lett ez is, és sok éven át vezettem. Hűen tükrözte mindig az adott lelkiállapotomat, mikor kint jártam Moszkvában és Leningrádban cserediákként (igen, akkor még így hívták), osztálykirándulásokat, bulikat haverokkal, és nem utolsósorban szerelmeket. Több lap, telibe írva, rajzolva: Laci, Laci, Laci, Laci (szívecskék ezrei), Csabi, Csabi, Csabi (szívecskék ezrei) és hasonlókkal.

Aztán persze férjhez mentem és egy idő után ez abbamaradt. Aztán őrizgettem lelkesen a naplócskáimat, kint a pókos, poros lomtárban, ahova ritkán jártam ki, pókiszonyom miatt, mígnem egyszercsak valamiért eszembe jutott és gondoltam megnézek benne valamit és nem találtam őket. Kérdésemre az én kedves ex férjem, hogy hova tűntek az én határidőnaplócskáim közölte, hogy ő egyik lomtalanítás során kidobta őket, mert úgy gondolta, hogy nekem azok már nem kellenek (meg persze nyilván nem tetszett benne, amit látott gondolom én). Szóval a férjem megfosztott az összes papírra vetett múltamtól, amit őszintén most annyira szívesen visszaolvasgatnék.

Aztán itt megírtam az első kis szösszenetemet, magamról persze, őszintén. És el sem akartam hinni, mikor egyszer csak jelzett a számláló, hogy valaki elolvasta. Aztán még egy valaki és még egy. Egyszerűen hihetetlennek tartottam, hogy valamilyen módon valaki rátalált és mondjuk tényleg el is olvasta végig. Aztán írtam sorra történeteket, de mint ahogy már korábban Monte Rosa kérdésre feleltem, tényleg csak saját magam részére. Ezek olyan történetek voltak, amik megtörténtek, és csak elmeséltem őket, semmiképpen nem iránymutatásért vetettem fel az abban lévő kérdéseket, és nem is azért, mert jómagam nem tudom rájuk a választ. Csak valahogy úgy gondoltam, hogy ha valaki olvassa, akkor igyekszem őt megszólítani, ezekkel bevonni az egyirányú közlésembe.

Aztán eljutottam oda, hogy a már frissiben megtörténteket is megírtam, és valamilyen úton módon két írásom is kikerült az Index címoldalára, amiről teljesen őszintén fogalmam sem volt micsoda, mert én sosem használtam az internetet ilyen felületek olvasására. Hogy mi ez, azt az ezzel egyidejűleg itt megismert, azóta már barátnőmnek nevezett bloggerinától tudtam meg. És persze akkor megtalált az olvasóközönség egy jóval szélesebb tábora, kaptam én hideget meleget és igencsak meglepett, hogy egyes emberek egyből támadtak, hülye picsáztak, meg feministáztak, úgy, hogy akár nagyon messziről is, de ismernének. Az általam leírtakat lefordították a saját agyukban lévő érdekes, unalmas, vagy félelmetes és pszichopata gondolataiknak megfelelően, és ők ettől már egyből úgy érzeték, hogy mennyire ismernek engem és ennek többnyire hangot is adtak, hogy ribanc vagyok, férfigyűlölő, magamról sokkal többet hívő, mint ami szerintük valójában vagyok, és magamat a húspiacon kurvára felértékelő, és minden más, csak egy nem, olyan ember, aki ismeri saját magát.

Aztán persze, anyukám úgy tanította, hogy mindenkinek szépen válaszolni kell persze meg is tettem, de egy idő után már valahogy kezdett elegem lenni abból, hogy olyan embereket próbálok meggyőzni arról, milyen is vagyok, és mit hogy gondolok, meg érzek, akiknek erről halvány fogalmuk sincs, mert nem ismernek, nicknevek mögé bújnak ők is, és mérget vettek volna arra, hogy az általuk rólam felállított kép megállja a helyét és minden eszközzel arról próbáltak meggyőzni, hogy szerintük én milyen vagyok. És, mint kiderült meggyőzhetetlen is, meg hazug, meg f@szravágyó kalandor, aki képtelen kapcsolatban létezni.

Aztán rájöttem arra, hogy az emberek többsége a nicknevek fedésében, inkognitóban olyan énüket élik itt ki, amilyenek a valóságban szeretnének lenni, ám ott nem merik ezt maguknak megengedni. Ők a tökéletes férfiak, tökéletes nők, példás családapák, és családanyák, kiváló dolgozók, hatalmas és mindent elsöprően boldog párkapcsolatokban élnek, szóval tiszta idill, mint a mesékben, csak én vagyok elfuseráltan egyedül élő, magának és mindenki másnak hazudó szingli nő. Már ezt sem értettem, ugyanis több esetben, mikor privátban kezdtem beszélgetni nem egy emberrel, kiderült, hogy még csak távolról sem az van, amit ő itt állít, hanem annak épp az ellenkezője. Ez már elgondolkodtatott, mennyire van ennek az egésznek értelme és valóságalapja. Aztán - és itt most a pirulósok fogják be a fülüket - sikerült egy-két akkora baromba belefutnom (és biztos csak véletlen, hogy ők mind férfiak voltak), hogy azt elmondani sem tudom. Az egyik ilyen barommal történő teljesen ártalmatlannak indult beszélgetésem végén én már gyerekgyilkos voltam. És ez őszintén elgondolkodtatott, no nem annak a sok f@szságnak az igazságtartalmán, amit az a szerencsementes megírt rólam, mert ő is rohadt perfektül tudta, hogy én milyen ember vagyok, hanem azon, hogy az utóbbi időben egyéb elfoglaltságaim miatt (életnek hívják), elég kevés időm volt neten lógni, és mikor véletlenül egy-egy üres tíz percembe feljöttem ide, és beszédbe elegytem, és ez a baromarcú nekem jött, rájöttem, hogy nekem az életem ehhez kurva rövid, hogy én itt elmeroggyant, a fél életüket itt lógó, gyerekkorukban feltételezhetően pszichikailag és szexuálisan is sérült emberekkel, akár egy pillanatot is beszélgessek.

És akkor úgy gondoltam, hogy jó, akkor befejeztem és törlöm az egészet, de mivel, nekem ez azóta már tényleg valamiféle naplószerű dolog lett, így nem tudtam megnyomni a blog törlése gombot. Az utolsó írásaim többsége annyira jól tükrözi, az adott helyzetben megélt érzéseimet, hogy saját magamnak is jó visszaolvasnom őket. Aztán meg kaptam két érdeklődést is, hogy mi történt, és abból az egyik kifejezetten leírta, hogy nagyon bírta, ahogy írok, meg azért a fent említett baromarcúakat leszámítva tényleg én is kötöttem itt is már olyan ismeretségeket, találkoztam olyan emberekkel, akiket azóta is nagyon kedvelek, és szeretek, hogy rájöttem, nyilván nem a két hülyéből kiindulva kell egy ilyen döntést meghoznom, hanem abból kiindulva, hogy sokkal több jó történt itt velem. És tényleg nem egy olyan emberrel sikerült összebeszélgetnem, aki ugyanazokból az írásaimból, amikből az említettek a fenti következtetéseket vonták le, egyből szimpátiát éreztek és pontosan tudták miről is beszélek. És nem tudom nemhez kötni, mert férfiak és nők is vegyesen, tehát még csak véletlenül sem feministaként írom ezeket, mert egyébként magasról szarok a feminizmusra. Amit nem tudok elviselni az életben az az emberi butaság, az emberek agyi korlátoltsága és a hazugság. Ha erre van valakinek valamilyen -nista címkéje, no e kettőt nyíltan vállalom.

Úgyhogy visszatettem az írásaimat és utánam a vízözön. :) Pixy mesélt, Pixy mesél és Pixy mesélni fog. Nyugodtan vehetitek fenyegetésnek.