Mostanában valamiért - tán azért, mert felidéztem pár évvel ezelőtti tunéziai kalandomat - többször gondolkodok azon, hogy boldogság, így egyszerűen. Vajon ez mit jelent. No itt most nem az értelmező szótár szerinti magyarázatra vagyok kíváncsi, hanem ennek életszerűségére. Olyan sok frázist eltsütöttek már ezzel kapcsolatosan, közhely hegyeket, aztán minap reggel fél füllel mit hallok éppen öltözködés közben? Hogy csináltak valami felmérést Európában tán (az elején átsiklottam eme nagyszerű hírnek, hogy hol), vagy a világon, de a lényege az volt, hogy melyik országban legboldogabbak az emberek, és bizony mi kis hazánk csúnyán az utolsó helyek egyikén végezte. Aztán gyorsan rágúgliztam most erre és ezt találtam "Nemrég jelent meg a World Happiness Report 2013, azaz az a jelentés, amely a világ országainak boldogságát mérte 2013-ban. A 156 országot vizsgáló jelentésben Magyarország a 110. helyezést érte el: Európában csak a bolgárok és a makedónok érzik magukat nyomorultabbul a bőrükben, mint mi. De Irakban, Kirgizisztánban, Koszovóban és Szomáliában is mind boldogabbak az emberek, mint nálunk. Az eredmény a következő faktorok alapján született meg: várható egészséges élettartam, a korrupció mértéke, GDP/fő, döntésszabadság, társadalmi támogatás és nagylelkűség."
Szomáliában is, ... hááát ez azért minden csak nem biztató. Azt már jóideje látom magam körül, hogy abban a körben ahol mozgok, valahogy egyáltalán nem látok boldog embereket, sem egyedülélőket, sem családosokat. Mindenki abszolút fásult, törődött, csinálja a dolgát, amit kell az életben és ennyi. Nem látok mosolyt, nem látok életvidámságot a szemekben, sem a fiatalokéban sem, sem az öregekében. És ebben az anyagi helyzet sem jelent megoldást, mert ismerek igen gazdag és igen szegény embereket is. A gazdag sem boldogabb azért, mert van pénze. Aztán persze, ezt is, mint mindent, elkezdtem a saját életemre levetíteni, mert ugye milyen választása van az embernek? Ő is belekerül "öröklötten" ebbe a dologba és ugyanúgy él, ahogy látta a szüleitől (boldogtalanul), vagy ahogy látja a környezetében. Nyilván, ha több boldogabb ember venné körül az embert, az pozitívan hatna rá, de így, hogy mindenhol ugyanaz a boldogtalan, szürke tömeg van, az ember nagyon könnyen belesüllyed ebbe, befelé fordul. Aztán sokat gondolkodom azon, hogy én boldog ember vagyok-e vagy boldogtalan. Alapból nagyon sokat mosolygok nevetek, de vannak napok mikor engem is utol ér a depresszió. Ennek nincs oka, illetve ha akarom minden az oka lehet. Én is befordulok, borúsan látok dolgokat, hiányzik anyukám nagyon és mikor erre gondolok, akkor mindig elsírom magam. De ez csak pár nap havi szinten, és szerintem ez erős összefüggésben van a hormonális ingadozással.
Ilyenkor nagyon sajnálom magam, hogy egyedül vagyok, hogy nincs egy férfi mellettem, akit szerethetek, és ne adj isten ő is szeretne engem, hogy nincs nagyobb és jobb házam, hogy nincs jobb autóm, hogy milyen nagy felelősség van még rajtam a fiammal kapcsolatosan, még hosszú évekig, kvázi, fontos, hogy jövedelmem legyen, hogy fel tudjam nevelni és ne haljunk ketten éhen, hogy egyre öregszem én is, és vigyázni kell, mert már a munkahirdetésekben sem keresnek ilyen korú embereket, nem hogy a társkeresőkön, és persze, hogy semmi komoly (hála), de mégis egyre több egészségügyi problémám is adódik. Szóval úgy kb. ilyenkor maga az élet fáj.
De aztán már ismerve magam pontosan tudom, hogy ezeken a napokon mire van szükségem, hogy mit kell tegyek ahhoz, hogy minél előbb elmúljon ez a világ vége, depressziós érzés, és persze mindent el is követek, hogy így is legyen. Aztán most voltam át egy ismerősnél, volt osztálytársam volt a srác, mindegy is milyen okból, és a barátnőjével beszélgettem egy kicsit, aki egyszer csak közölte, hogy ha van egy csöpp eszem, sosem költözök össze többet férfival. Röviden mesélt arról, hogy még két dolgot csinál a munkája mellett, jövedelemszerzés céljából, a férje meg szintén plusz egyet, hogy meg tudjanak élni, és ne csak kenyérre fussa. Emellett a férje elvárja még, hogy vezesse a háztartást, meg persze nevelje a gyereket, és hogy kb. alig él ő is a fáradtságtól, a héten is annyit dolgozott, és persze este a férje többször invitálja szexre még a másik szobába, ahová már nem ér át, mert elalszik, mire a gyerek elalszik. És, hogy egyébként pont a pokolba kívánja ő is ezt a részt már, meg hogy a férje állandóan közli vele, hogy miért nincs rend otthon. Aztán persze ő is ismeri az életem nagyjából, és bizony kifejezi, hogy milyen irigy rám, hogy az én életem mennyivel jobb, mint az övé, amúgy boldogság faktorilag. A lánnyal egy "testalkatúak" vagyunk és mégis úgy gondolja, hogy én sokkal jobb ruhákba járok, hogy milyen szép és szexi felsőim vannak, meg olyan kiegészítők, amivel az én "telt alkatom" nem kap hangsúlyt, hogy kimondva nem egy kövér nőt lát az, aki rámnéz, hanem egy szexi, vonzó nőt. Ellenben ő nem ezt érzi magával kapcsolatosan és persze, hozzátette, hogy nincs pénze ilyen felsőkre.
Pontosan tudom miről beszél ő, hisz én is voltam házas és én is tartottam ezen a szinten már a házasságomban. Ott engem sem érdekelt milyen a ruha, csak hogy rámjöjjön. A férjemnek minden "jó" volt, így nekem is. Egyszerűen nem volt igény többre, ahogy náluk sem. Ő is póló, mackó otthon, a férje meg munkás ruha. Viszont nem is járnak el sehova (ahogy mi sem tettük), hogy alkalom lenne felöltözni. Mondtam neki, hogy ehhez nekem is el kellett válnom, hogy ez változzon. Független attól, hogy itthon még mindig én is pólóban és mackóban vagyok, de ha kimegyek az utcára természetesen nem. És most már nem csak az számít a ruhán, hogy rámjöjjön, hanem, hogy tényleg jól is álljon, hogy igenis úgy érezzem, jól nézek ki benne. A másik ami fontos: a haj. Annyira tipikus a házasságba beszürkült nőknél, hogy levágatják, amolyan mamásra a hajukat, mert azzal nincs gond alapon. Az én véleményem az, hogy a rövid haj csak nagyon-nagyon kevés nőnek áll jól. Egy nőnek igen is legyen félhosszú, vagy hosszú haja, mert ez nőiessé teszi.
Aztán ezen túl elgondolkodtam, hogy vajon miért érzem én tényleg boldogabbnak magam, mint ez a nő a családjával? Annak ellenére, hogy férje, van, nagyobb háza, több autójuk stb. És valahogy egy dologban tudtam csak, hosszas gondolkodás után ezt megfogalmazni, aminek a lényege az, hogy azt csinálom az életemben, amihez kedvem van. És azt hiszem, ez az lényege az egész boldogság érzésnek, boldogtalanságnak. Hatodik éve élek egyedül (a kapcsolatszerűségeimet leszámítva, de ezeket hagyjuk is inkább), most érzem és tudom, újabb fejezet kezdődik a életemben. A válás után két évig elkezdtem ismerkedni, aztán beleuntam a sok szarba, ami adódott férfi-kapcsolat téren. Volt másfél év szünetem, ahol teljes egészében magamra koncentráltam csak, az életemre. Aztán ezt követően jött másfél év, amikor újra belevetettem magam az ismerkedésbe. Ez a másfél év újra meggyőzött arról, hogy csinálhatok én bármit, erőlködhetek bárhogy, ez a világ már nem az a világ, ahol az ember könnyedén talál magának, az igényeit kielégítő párkapcsolatot. És hangsúlyozom, nem azért mert olyan rohadt nagyok lennének az igényeim. Hanem azért, mert megváltoztak mára az emberek, mind nők, mind a férfiak, és ezzel együtt változik a világ is. Persze vannak olyan szerencsések, akik egyik kapcsolatból ugrálnak a másikba, egy nap szünet nélkül. Nekem, ez nem sikerül. Rájöttem, hogy e téren nem vagyok szerencsés. Nyilván az embernek csak egy boldog kapcsolat adódik az életében, több nem. És az még akkor a szerencsésebb típus, mert van olyan, akinek egy sem.
Most ott tartok újfent, hogy teljesen elengedtem ezt a dolgot. Újra én jövök, a saját életem és saját magam, amivel foglalkozni fogok. Egyáltalán nem érdekel már a társkeresés, pártalálás gondolata, mert úgy gondolom, ha meg van írva a sors forgatókönyvébe, akkor úgyis lesz valakim, ha nincs, akkor meg csinálhatok bármit, akkor sem lesz. Szóval most ott tartok, hogy nem csinálok semmit e téren, már jóideje, és hozzáteszem, egy pillanatig nem hiányzik ez a dolog. A szex sem. Az utolsó fantasztikus szexuális élményem már ködbe vész, és stimuláció hiányában, egyáltalán nem vágyom újabb szexuális élményre. Abszolút kijelenthetem, tökéletes apáca válna belőlem. Kiegyensúlyozottnak érzem most magam, stabilnak lelkileg emiatt (hozzáteszem ez nem egyenlő a kielégületlenséggel). Nincs semmiféle megfelelési kényszerem, és ez hatalmas szabadságérzéssel tölt el. Úgy érzem emiatt, hogy minden szép és jó, és de jó az élet. Nem kell azon aggódnom, hogy nem vagyok tökéletes, mert senki sincs képben, ami miatt ez számítana. Ha nincs kedvem ma rendet rakni, akkor nem csinálom, majd csak holnap. Ha nincs kedvem főzni, nem teszem meg. Akkor főzök, mikor kedvet érzek hozzá. Ha úgy gondolom szívesen megnéznék egy filmet, akkor elmegyek moziba abba a percben. Nem kell igazodnom senkihez. És gyakorlatilag a barátnőmmel való viszonyunkra ugyanez a jellemző. Nem vagyunk egyformák, sem ízlésben, sem zenében, sem a filmek terén (van azért közös nevező mindenben), mégis olyan szinten össze vagyunk szokva a barátnőmmel, hogy az valami nagyon jó dolog. Volt, hogy többen is csináltunk programot és mégis az lett, hogy mi ketten egyformán éreztünk mindenbe, akivel voltunk az meg nem. Mindig rájöttünk, hogy ez nem teljesen jó nekünk, mert akkor alkalmazkodnunk kell, és valahogy ez nem jó. Az a jó, hogy elegem van a táncból, akkor fogom magam hazamegyek, de ha van velünk még egy harmadik, negyedik személy, aki meg még maradni akar, nyilván az már nem olyan jó érzés. Vele állandóan egyformán érzünk már e téren, emberekkel kapcsolatosan is.
És valahogy ezek az érzések, ez az összhang, amivel vele létezem és csinálunk dolgokat, ad egy olyan alapot, aminek az a lényege, hogy tényleg csak olyan dolgokat teszek (persze, ha rajtam múlik, mert nyilván jópár dolog van, amit "meg kell tennem"), amihez kedvem van, ami örömet okoz, és nem vagyok olyan szituációkban, amik kellemetlenek, nem szeretem érzések. (Gondjaim nekem is vannak, de mivel sikerül ezt az életérzést megvalósítanom, igyekszem úgy élni, hogy ezek a gondok ne gyűrjenek maguk alá.) Ez, újfent elmondom, a szabadság érzését adja, és most valahogy ezt definiálom a boldogság érzésével is. És ehhez megnézve azt, hogy mindenem meg van az életben, ami ahhoz kell (és itt most anyagi javakra is gondolok, de ezt sosem helyezném a tény elé, hogy van egy igazán jól sikerült, egészséges fiam), egyszerűen nem gondolnám, hogy nem pozitívan kell hozzáállni az élethez, hanem szeretve azt, ahogy teszem is. És hálás lehetek csak, hogy itt tartok, mert bizony tényleg sokan, sokkal rosszabbul, nehezebben élnek, itt is körülöttem (akár az anyagiak, akár egyéb okok miatt), de tágabb értelemben a nagyvilágban is.