Mindig is azon nők közé tartoztam már kiskoromtól fogva, akik bár babáztak, de mindig is inkább a férfias dolgok érdekelték őket. Szoknya, blúz, magassarkú helyett farmerba, kockás ingbe és bakancsban jártam. Modern Talking helyett Bon Jovit hallgattam. Sosem voltam rózsaszín felhőcskébe üldögélő kislány, soha az életben nem álmodtam arról, hogy egyszer nagy esküvőm lesz, meg menyasszonyi ruhában fogok tündökölni. És nem is tettem. Az esküvőm négy fős volt, a két tanuval együtt és 8 percig tartott a kocsiba való ki- és beszállással együtt. És azért volt csak ilyen hosszú, mert a tanuk benthagyták az igazolványaikat és vissza kellett érte menni. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az én házasságom 16 évig tartott, míg mások, kik hetedhétországra szóló lagzit szerveztek, már egy két éven belül el is váltak.
És az egyik ilyen vágyam is volt, hogy jogosítványom legyen és autót vezessek. Nem éltünk gazdagságban, anyukám nem fizette ki a jogosítványom árát (nem futotta rá), így mikor 18 évesen dolgozni kezdtem az első pár fizetésem arra ment el, hogy megcsináljam a kresz vizsgát és meg legyen a jogosítványom. Az elméleten egyből átmentem, a vezetésen első körben elbuktam, hiába adtam pénzt a vizsgáztatónak, hogy átmenjek. A második vizsga előtt az oktató mondta, hogy újra pénzt kéne adjak, mire közöltem, hogy sajnos nincs pénzem. Kérdezte, hogy akkor mim van, mire rávágtam májkrémem. Ugyanis akkor rokonságunk egy része a nagykőrösi konzervgyárban dolgozott és bizony jutottak onnan ott gyártott termékek bőven nekünk is (májkrém, különleges vagdalt hús, babkonzerv stb.). Így az oktató közölte, hogy akkor 40 doboz májkrém és bizony a vizsga napján kis szatyorba a negyven doboz májkrémet betettem az ülése alá, és lám, át is mentem a vizsgán. Aznap este nyilván a vizsgáztató finom májkrémes kenyeret vacsorázott teával. Lényeg a lényeg 1993-ban meglett a vezetői engedélyem.
Autó akkoriban már volt a családban. Apukám egy átalakított Trabantot vett, melybe Fiat motort szerelt valaki, és melyet később lecserélt egy Opel Recodra. Aztán ekkortájt ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, aki vett egy Trabantot, így már volt mivel gyakorolnom is. Azonban a férjem megismerésével, teljesen abbahagytam szinte a vezetést, mert mindig a férjem vezetett. Vezethettem volna én is, de nem merült ez így fel. A házasságom alatt hétvégi sofőr lettem, a helyi boltokba vezettem és sehova máshova, így rutinom egyenlő volt a nullával. Aztán főiskolára mentem egy vidéki városba, ahova havi rendszerességgel le kellett utazni emiatt. Eleinte tömegközlekedést használtam, de mivel hétvégén ez szinte nulla volt (volt hogy a harmadik Pest felé tartó buszra tudtam csak felszállni, annyira tömegnyomor volt és annyira ritkán jártak a buszok) így hosszú órákat kellett várjak a megállókban, amire nem futotta az időmből. Erre kértem a férjemet, hogy vigyen ő le vizsgákra, persze meg is tette, és ilyenkor vittük a gyereket is, mert nem hagyhattuk otthon egyedül. Aztán már az lett kényelmetlen, hogy ezzel a férjem idejét raboltam, mert ő ült addig ott a parkolóba, csavargott a kisvárosban órákat, míg én az időmet töltöttem a vizsgával, így adta magát a helyzet, hogy akkor én menjek egyedül autóval. Igen, ám, de hogy a büdös francba. Az utat nem ismertem, tudtam merre kell menni persze, de sosem jegyeztem meg mikor melyik sávra kell átmenni, hogy odataláljak. Aztán az első egy-két alkalommal a férjemmel együtt, már úgy, hogy én vezettem, lementem, majd eljött az idő, hogy egyedül vágjak neki az útnak. Ezen időkben gps még csak a Nasa-nál volt, nem pedig közhasználatban. És elkezdtem egyedül vezetni és közlekedni, már nem csak a főiskolára. Nem egyszer fordult elő, hogy elnéztem a sávot és elkerültem egy olyan helyre, ahol életemben nem jártam és kétségbeesve hívtam a férjemet, hogy hol a francba vagyok, és mit csináljak és merre menjek. Ez nagyon rossz érzés tud lenni. Annyira, de annyira nem tudok közlekedni ismeretlen terepen, egyszerűen lebénulok, nincs helyismeretem.
Így gondolhatják a kedves olvasók, hogy számomra a világ egyik legjobb találmánya gps, azt megelőzően természetesen a mobil telefon lett, amivel az otthoni gps-em (a férjemet) tudtam hívni. Mióta rendelkezem ilyennel, azóta nincs hely ahova ne jutnék el. Egyszerűen imádom. Imádom azért, mert imádok vezetni. Ahogy egyre jobban megismertem a környező helyeket, utakat, utazgattam már egyedül vezetve távolabbi vidékek felé is, úgy kezdtem el a vezetést egyre jobban imádni. Ma már egyszerűen frenetikus élményt jelent vezetni, mikor tegnap is jöttem hazafelé Pestről, és ahogy szeltem az utat, ahogy tudom már merre, hogy kell kanyarodni, melyik úton érek haza a leggyorsabban, és ezen a úton lehet menni sokkal, mert autópálya lesz belőle és ahogy elhagyod a város fényeit és belemerülsz a vaksötétbe, csak a többi autó fényét látod előtted mögötted, és közben a kedvenc zenédet hallgatod, ami egyébként is feldob, hááát... ez az érzés valami megfizethetetlen. Számomra hatalmas szabadságérzetet jelent az a tudat, hogy oda juthatok el ahova csak akarok és még sosem tettem, de micsoda érzés lehet nekiindulni a világnak így, amikor nem számít hova érsz el, csak az számít, hogy mész. Hogy mekkora találmánya az emberiségnek az autó is, hogy teljesen kényelemesen csak beleülsz és minimális láb és kézmunkával, olyan gyorsan tudsz helyekre eljutni, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Szeretem az autómat, ő az első számú szerelmem jelenleg az életemben (férfi híjján), mindenhova elkísér, mindenhol megvár, hűséges, nem csal meg, jó beleülni, és ugyanazt a zenét szeretjük. Szeretem annak ellenére, hogy csak egy kis alsó kategóriás, három hengeres, 1000-es kis autóm van mindenféle luxus felszereltség nélkül (tekerős ablak leengedő, nincs benne légkondi, központi zár, semmi). Viszont újonnan vettem és nagyon jó volt egy új autóba beleülni. Túl sokra már nem vágyom az életben, de az egyik az az, hogy még egy új autót vehessek magamnak, ami már egy kicsit jobb. Ez belátható időn belül meg kell, hogy történjen, ugyanis az egykém eléri hamarosan a 18 életévét és bizony szeretném őt az apjával együtt, minél előbb jogosítványhoz juttatni, és kezdő, betanuló autóként pedig neki adni, az én autómat. Ekkor lenne majd az ideje, venni egy újat magamnak.
És annyira jó eljátszani a gondolattal, hogy milyen típusú, mit tudó autót vegyek majd (persze ha az égiek is úgy akarják majd). A kor előrehaladtával egyre inkább azon kapom magam, hogy érdekelnek az autók. Amióta magam tartom karban az enyémet, és bizony előjöttek már problémák vele, már megtanultam kereket cserélni, égőt cserélni benne és mindig élénken figyelem az olajcséréket is, meg mindent, amit az autószerelőm csinál vele. Egyre nagyobb vágyat érzek ahhoz, hogy megtanuljak autót szerelni. Régen ez nem érdekelt, de mostanában a Halálos iramban filmekben látható autós feeling egyszerűen pokolian vonz. Tegnap is volt egy ilyen élményben részem, 80-nal botorkáltam hazafelé, ott ahol 70-nel lehetett menni (mindig túlszalad a fránya sebesség), és egyszercsak balról is jobbról is (szabálytalanul, de mit számít ez) elhúzott mellettem több tuningolt autócsoda, kacsázva a totyogó autók között, olyan motorhanggal, hogy az embernek a szíve megdobbant belé. Annyira klassz volt az egész jelenet, hogy közéjük vágytam, de persze tudom a kis autómmal járó korlátokat, szóval csak elméletben vettem fel velük a tempót :). De nagyon jó érzés volt, mosolyogtam közben, egyszerűen boldogság érzésem volt.
Minden vágyam, hogy egyszer, vezethessek egy igazán jó autót, és amolyan akció jelenetekbe illő módon ezzel a kegyetlen jó autóval a Pesti forgalomba elkezdjek én is cikázni, nem számítva hány autót török össze, török meg, egyszerűen csak menjek mindenen keresztül gyorsan, a szabadság önfeledt érzésével (persze büntetlenül). Meghogy tényleg egyszer legyen egy igazán jó autóm, beüljek az autóba és elinduljak a világba,nem számít hova, gondtalanul, feloldva magam minden társadalmi, családi kényszer alól. Hát nem tudom valóra tudom-e váltani ezen vágyaimat, de rajta vagyok.
