Üdvözlet innen a nem túl hűs szobából, de azért még elmegy. Nem olyan régen, egy másik szerelmetes dologban is részem volt. Aztán rájöttem, hogy mindig írom, hogy beleszeretek egy-egy új dologba (legutóbb a lovaglásba, ahol is túl vagyok a második lovaglóórámon, hát eddig csak sejtettem, de most már pontosan tudom, hogy hol rejtőznek a lovaglóizmaim, mert hogy erős izomlázszerű fájdalommal reagálnak bizonyos alapmozdulatokra, úgymint menés, felkelés, láb összezárás), aztán rájövök, hogy mennyi régi szerelmem is van. Mint például a Balaton.
A Balatont, a balatoni nyaralást egyszerűen nem lehet nem szeretni. Túl vagyok rajta, és nagyon rövid volt. A vízben hűsölve megállás nélkül az az érzés motoszkált bennem, hogy egész nyáron itt kéne lenni. Valami olyan munka kéne, amit nyáron ott a vízben ülve lehetne csinálni, mondjuk egy kihelyezett ügyfélszolgálatot, vagy hasonlót. Főleg azért emlékezetes ez a nyaralás, mert rögtön az első nap, ahogy leértem kaptam egy telefonhívást. Na, jó persze, ez még nem nagy dolog, hisz feltételezem Ti is kaptok dögivel ilyet. Viszont a hívás tartalma, az nagyon nagy dolog volt. A lényege szerint: az életem legnagyobb hibája (amit elkövettem) oldódott meg vele. Már pár éve rajta vagyok ennek megoldásán, és bizony most megtörtént. Röviden (csakhogy a hiba volumenével tisztában legyetek) 12 milliós hitel vissza nem fizetésének a terhe került le a vállamról. Ebből már sejthetitek, és joggal mondhatjátok, micsoda hülye nő, mert kezesnek álltam anno, de egyszerűen akkor abban a helyzetben "nem tehettem" mást. Szóval ezzel a nagyszerű hírrel vetettem bele magam a 25 fokos Balatonba és ki sem jöttem belőle úgy kb. öt napig. Így sejthetitek, hogy gyönyörűen napbarnított részem csak az lett, ami kilógott a vízből. Így mikor ma meglátták a lábam kis szoknyában (micsoda fertő ez az én koromban, nyáron negyven fokban), közölték, hogy üljek már ki egy kicsit a napra vele, majdnem egy hét nyaralás után. Hát nem vagyok az a napon fekvős fajta, inkább az, aki nem bírja a napot, csak ha vízben van. Szóval eme örömhír hallatán teljesen jogosan kortyolgattam egy nagy pohár pina colada-t, a lemenő nap fényében, a langyos tóban, élvezve a gyenge hullámok mozgását, a gyönyörűen füves partot, a hazafelé szedelődzködő emberek, főleg családok látványát, és teljesen valómban engedtem, hogy átjárjon az élet kurva szép és jó érzése, és tényleg, az, hogy egyszerűen boldog vagyok. Még a megállás nélkül a víz alatt rám vadászó, hatéves unokaöcsém, és a folyamatosan belém kapaszkodó, és társaságomat igénylő, hároméves szépséges unokahugom sem bírta ezt az érzést megtörni. A másik szépséges egyéves unokahugom, épp a szüleit boldogította.
És igen, megállás nélkül azt szajkózza sajtó, és minden megmondó ember, meg nagyokos, meg átlagnép, hogy az ember társas lény, nem lehet boldog egyedül, aki ezt állítja, az hazudik, most mindenkit megnyugtatok: ez rohadtul nem igaz. Ezt csak a szar kapcsolatban élő, kétségbeesett, kurva boldogtalan emberek állítják így, ezzel magyarázva saját nyomorult helyzetük miben létét. Ha az ember teljesen el tudja fogadni azt, amit neki az élet nyújt, igenis boldog tud lenni teljesen függetlenül attól, hogy van-e valaki az életében, vagy nincs. Volt alkalmam pár nap alatt szemrevételezni az ott nyaralgató családokat. A kép, a nagy magyar "családi élet", amire ráláthattam, tőlem teljesen függetlenül (mert nem én voltam az, aki letaposva az auránkat, tőlünk 10-10 cm méter távolságra telepedtek le a strandon a közelünkben, jó magyar módra), őszintén szólva siralmas és lesújtó volt, abban az emelkedett hangulatban, amiben én leledztem (és nem a pina colada miatt). Apa, anya megállás nélkül, egymásnak feszülve, egymást cseszegetve, basztatva, megszólva élték "boldog" családi életüket. Egyetlen egy olyan párt, férjet, feleséget sem láttam, sem közel sem távol, akik ne acsarkodtak volna megállás nélkül egymásra, hanem mondjuk boldogan velem együtt szemlélték volna a naplementét. Egyik félnek sem tetszik, amit a másik mond, mindegyik egyből lehurrogja a másikat, ha a gyerekekkel adódóan bármi teendő akad, egyből mindkét fél rászól a másikra, hogy oldja meg ő... egyszerűen hihetetlen. Hogy a büdös francba tudják ilyen állapotban élvezni a nyaralást??? Készült nem egy mosolygós kényszer-családi-fotó, hisz mind a rokonoknak, mind a szomszédoknak mutogatni kell, hogy a "boldog" kis család nyaralni volt, paradicsomi állapotokban.
Látva ezeket a párokat egyszerűen tudtam, hogy én egyedül, háromszor akkora boldogságként és élményként tudtam megélni a balatoni nyaralásomat, mint ők, akiknek az egész csak nyűg volt, és történetesen egyértelműen a pokolba kívánták a párjukat és az egész "idilli" családi életüket, és mind vágyakozva nézte a szólóban nyaraló hölgyeket (urak nem voltak, mily meglepő, csak nagyon fiatalban).
Elfogadom azt, hogy teljesen mindegy miért, nem adatik meg egy olyan társ az életemben, aki jelentene valamit számomra, és aki újra éreztetni tudná azt velem, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni egy férfiba. Találtam egy érdekes posztot, melyből megragadott egy bekezdés. (http://www.stylemagazin.hu/hir/A-fuggetlen-no-nem-szingli/13456/lelekhangok/). A poszt egy részével nem tudok egyet érteni, többnyire azzal, hogy a posztban szereplő hölgy, minden csak nem független, hisz rengeteg mindentől függ a saját életén belül is, ebben a bekezdésben kivastagított rész azonban nagyon közel áll hozzám annak meghatározásában, hogy szerintem milyen lehet egy kiegyensúlyozott kapcsolat. "A független nő pedig nagyon vágyik egy társra. Nem olyanra, aki megmenti, hanem valakire, aki képes hozzátenni az életéhez, akivel tudják kölcsönösen tisztelni egymást és meghagyni a másik szabadságát, aki mellett nincs féltékenykedés, csak szeretet és béke, mert képesek egymás hátországai lenni, úgy, hogy mindketten különálló, egyszemélyes országok is egyben. Persze tudja, hogy mindez egy gyönyörű álom, vagy, ahogy a nagymamája mondta: a különleges embereknek különösen sokat kell várniuk az igazira."
Igen a poszt írója is kihangsúlyozza ez csak egy álom, de szerintem létezik ilyen, hisz én is találkoztam már ilyennel, olyan párokkal, akik tényleg boldogságban tudtak és tudnak is egymással élni, csak sajnos a fentebb említett párok többségére nem ez a jellemző. Hát ez van. Ehhez hozzátenni csak annyit tudok még, igenis létezik a szerelem, csak pokoli nagy szerencse kérdése, hogy utólér-e.
Remélem Ti szerelmesek vagytok. Hűsítő csók a homlokotokra.
Pixy