Hát igen, az, hogy elegem lett újfent az úgynevezett társkeresésből, ismerkedésből, még mindig tart. Eljött az ősz, az óra átállítás - hál istennek a hideg még nem -, és az, hogy már lassan hatkor sötétedik azt az érzés hozza elő belőlem, hogy haza kell menni, bebújni az ágyba, és belemerülni valamelyik kedvenc sorozatomba, vagy találni egy újat, és végigmenni az eddigi részeken. Utolsó próbálkozásom és reményem, hogy találtam egy olyan személyt, aki akár érdekelt is volna - ő volt a Herceg -, már lassan feledésbe merül. Az ismerkedéssel leálltam, kapok ugyan egy-egy levelet (legutóbb egy olyat, amiben végig magáztak, és olyan tisztelettel állt hozzám az illető, hogy az már számomra is a nem normális érzéssel ért fel), de ennyi. Ezzel egyenes arányban nyertem vissza a teljesen kiegyensúlyozott lelkivilágomat, amit szintén nagyon élvezek. Jó ez az érzés. Kezdem teljesen megérteni azt az álláspontot, hogy minél idősebb az ember, annál nehezebben adja fel az egyedüllétet, illetve a kiegyensúlyozottságát, valamint teszi ki a lelkét annak, hogy abba valaki újra beleszarjon.

Így az ősz beköszöntével a nyári vitalitás is tovaillan, a lecsökkent napsugárzás miatti kevesebb energiából néha örülök, hogy a napi kötelezőt tudom csinálni, és ilyenkor nem igazán vágyom sehova. Reggel még az óraátállítás ellenére is nagyon nehezen kelek, este meg már fél tízkor alszom. Azonban ez az időszak sokkal több programot hozott magával, mint ami úgymond ildomos lenne. Októberben egy normális hétvégém volt, az első, utána választás miatt dolgoztam szombat, vasárnap, majd azt követő szombat munkanap volt, azt követően mentem Prágába a négy napon, majd a következő hétvégén a családomhoz utaztam el, szóval...már egy hónapja folyamatosan csak futok magam után, mind a házmunkával, mind a pihenést illetően. Ráadásul ezerrel rajta vagyok a csatorna problémám megoldásán is, ami szintén nem kevés energiát követel. De hogy ne csak ennyivel intézzem el, néhány szó Prágáról.

Prágának az a része, amit kötelező megnézni minden odautazónak a óváros és a várnegyed gyönyörű. Nem okozott csalódást, azt kaptam, amit az eddigiekben hallottam másoktól. Szépséget, történelmet, kultúrát és millió + egy turistát. Gyakorlatilag a Károly hídon a két nap alatt négyszer haladtunk át, olyan tömegben, hogy néha az az érzésem volt, hogy a híd megadja magát és beleszakad a Moldvába, ahol a Titanic filmhez hasonlóan millió + egy ember fog kalimpálni a megmentésért. A negyedik alkalommal meg is tettem a fogadalmat a barátnőmnek, hogy itt én már soha többet nem akarok átmenni. Ez esetben a sohának van realitása. Gasztronómiai élményként sem csalódtam Prágában, nagyon finomat ettünk mind két nap, egy-egy hangulatos Prágai étteremben. A város szélén elhelyezkedő három csillagos hotel is maximálisan kielégítő volt, tisztaságilag és kényelmileg is. Egyszóval jó szervezésben jó kis út volt, de pokoli fárasztó. Első nap 20 km-t, második nap csak 16 km-t mentünk, harmadnap már csak 4-5-öt, úgyhogy minden volt ez a hosszú hétvége, csak pihentető nem. Ja és persze egy korty erejéig belenyaltam barátnőm prágai sörébe, és böcsülettel megfeleztünk 1/3 és 2/3-ad arányban a részemre egy abszintot. Eredetit. Nem utánzatot. Hááát őszintén, ahogy egyik alkoholnak, így ennek sem lettem rabja. Amit rosszul terveztem az útra az a pénz volt. Esküszöm, oda az isten pénze sem lett volna elég. Még kint is váltottunk be koronát és még így is több mindenre nemet mondtunk már (nem, már nem akartunk jegyet venni a huszadik bazilikába, és nem, nem kell a nagy halálfejet megvenni, elég csak a kicsi, és nem, nem iszunk több isteni finom, sűrű, nem kakaó állagú, forró csokit, és nem, a szexmúzeumba már nem megyünk be, elég volt a panoptikum, meg a másik 8 múzeum stb.), mert nem akartunk több pénzt költeni.

A húgoméknál töltött hétvége a családról szól. Aztán, ahogy már említettem voltam Csernus előadáson is, voltam bankos rendezvényen, találkoztam pár blogos baráttal, voltam kollégáimmal kiszabadulós játékon, melyet egy jó kis sörözés követett oltári szó szerint röhögésekkel. Rég nevettem már ennyit, hogy a gyomor izmom (nem ér nevetni, igen van ilyenem, jó mélyen) is megfájdult bele.

Volt egy egy napos projektem, mely során az én egykémnek megvettem hőn áhított iphone-ját, mely által az én fiam lett a világ legboldogabb kisfia. Senkié nem ilyen boldog, mint az enyém. Na ez az iphone vásárlás is megérne egy külön posztot, mert annak a legkönnyebb része volt, a nem kevés száxezer forint átadása az eladónak, jaa és úgy, hogy nem lehetett kártyával fizetni, hanem előtte el kellett menni kivenni a pénzt. De ezzel nincs ám még egy működő iphone-od. Hogy képzeled. Az már csak a mi bénaságunk volt, hogy a fiam, otthon hagyta a jelenlegi telefonját a sim kártyával, így volt egy haza meg visszaút pluszban. És akkor jött a sim kártya csere, kétszer, mert elsőnek kaptunk egyet, és mikor elköszöntünk, hogy akkor megyünk az iphone boltba, akkor kérdezte a telefonos kolléga, hogy miért csak nem iphone-ba lesz, mire mi, de abba, erre jaj, akkor rosszat adtam bocsánat, és a simkártya csere újra megtörtént. Aztán sikerült elhelyezni a telefonba is, de még mindig vissza kellett menni a telefonos boltba, mert valami kódot kellett beütni. Aztán ha bárki is azt hinné már volt egy működő iphone-unk, nem, még mindig nem volt. Még létre kellett hozni egy apple id-t. No ez egy délutánt vett igénybe, közbeiktatva egy mozival (Ismeretlen drakula). Az sem mindegy ezt, hogy hozod létre, mert ha csak úgy, akkor kéri a bankkártyaszámot. Nem igazán akartam elhinni, hogy minden iphone tulajdonos gyereknek van bankkártyája. Persze az iphone boltba nem tudtak felvilágosítást adni, de hála a net csodálatos világának, egy kis nyomozással és más emberkék tapasztalatinak megosztásával (melyért hálás köszönet) rájöttünk, hogy nem úgy kell apple id-t létre hozni, ahogy mi, hanem úgy, hogy egyből elkezdünk letölteni egy app-ot és akkor viszünk végre egy id regisztrációt, mely során a bankkártyánál már felajánlja a none lehetőséget is. Szóval... no comment. A legszebb rész az volt, mikor az iphone boltban azt mertem mondani az iphone-ra, hogy telefon. Az eladó úgy kérte ki magának, mintha az édesanyját szidtam volna, ez nem telefon, én telefonozzam le az iphone-t. Érdekes ez a mai társadalomban is működő fétis kultusz. Lelki szemeim előtt láttam, hogy az eladó hazaérvén az iphone oltár előtt kér bocsánatot az én bűneimért a nagy IPHONE-tól.

Aztán sportosabb életmódra törekedve elkezdtem futni is, utcaköröket, egy héten háromszor. Eddig tartom is, már második hete. És nem titkolom, az elsőbe egy kicsit belehaltam, amolyan kétszázszor. Ma már csak hatvan körül kellett újraélesztenem magam, így a helyzet javul. Egy pár év múlva nyilván menni fog egyhuzamban is az utcakör.

Szóval zajlik az életem, és most valahogy úgy érzem nem fér bele az ismerkedés. Nem vágyom rá, elegem van nekem is azokból a kötelező körökből, amit meg kéne futni és a vége úgyis az, hogy csak meg akar dugni az illető. Elegem van a tartalom nélküli pasikból. És ráadásul jön a karácsony, kezdhetek gondolkodni, hogy kinek mit vegyek és rühellem, hogy ez az egész jóformán csak erről szól, nem a pénz miatt. Ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy karácsonyra ajándékot kell adni. (A képeket Prágában csináltam.)